Apokrif szakadás hasítja ketté a hitet és a testet, hogy megtapinthassuk a szétváló bőr mélyén lüktető ökölnyi izomköteget, mely az élve boncolt, semmiből jött torzókat mozgatja. Ahogy a hazafelé ballagó, fáradt hentes szatyrából buggyan elő a zárás utáni maradék, úgy okádja a világra hitetlen gyomrának terhét Didimusz, egy a tucatból. Feltépni egy soha be nem hegedő sebet, kockázatos. Mert ki tudja, mit találunk a résben, ami a tapasztalat szerint a lélek helye? És bizony kétséges, hogy bevarrható-e, ha egyszer felszakad. Mert hiába kutatja a kétely a hitet, ha egyszer a hit nem tapintható.

Apokrif szakadás a papíron, ujjak hegyén lüktető hús. Hiszem, ha látom.

Nem emlékezett rá, hogy ki vágta fel a hasát, de nem akart orvoshoz menni. Gyűlölte az orvosokat, kuruzslónak tartotta mindet, ám a seb, amely a mellkasától az ágyékáig húzódott nem akart behegedni. Utólag valószínűleg ő maga is megijedt volna saját vakmerőségétől, amely elhitette vele, hogy képes lesz összevarrni a saját húsát. Tűt, cérnát és vattát kerített, alaposan bejódozta a bőrét, majd egy tükör segítségével összefércelte a hasán tátongó, egyre szélesedő lyukat. Az eredménnyel ugyan nem volt maradéktalanul elégedett, a tény azonban, hogy nem kellett egy „hentes” kése alá feküdnie, kárpótolta az esztétikai hiányosságokért.

Eleinte úgy tűnt, túlzott önbizalma nem volt alaptalan, a seb jól gyógyult, és az ereje sem hagyta el. A műtét utáni második napon lábra állt, a hétvégén pedig egyedül ment le kedvenc sarki henteséhez, hogy megvegye az ebédhez valót.

Egy héttel a műtét után azonban furcsa látomások kezdték gyötörni. A hentesüzletből lépett ki, kezében a belsőségekkel teli szatyrot lóbálva. Hazafelé menet egy templom előtt sétált el, keresztet akart vetni, amikor éles nyilallást érzett a hasánál, és a heg lüktetni, izzani kezdett. Kigombolta az ingét, és meglátta a vörös, gennyedző sebet. Csak egy koldus vette észre, aki a templom lépcsőjén ült, kezében üres műanyagpohárral az aprópénznek, de hiába intett neki, ő elfordította a tekintetét. Nem akarta, hogy bárki tanúja legyen a szenvedésének.

Hazabotorkált valahogy, de amikor kipakolt a szatyorból, és hozzáért a húsokhoz, belenyúlt a dagadóba, megfogott egy farhátat, szívet, májat vagy zúzát, szédülni kezdett, és muszáj volt lehunynia a szemét, s bár a szédülés enyhült valamelyest, furcsa képek rohanták meg. Eltartott egy darabig mire felfogta, mit lát. Önmagáról hallucinált, és lassan azt is felfogta, hogy valakinek a testében turkál. Kinyitotta a szemét, és a kezére pillantott. Csurom vér volt, de nem látott senki mást a konyhában, a húsokat pedig szépen megmosták, úgyhogy a vér mégis valahonnan máshonnan származott, nem a szatyorból.

Az elkövetkező napokban gyorsan romlott az állapota, de persze továbbra sem volt hajlandó orvoshoz menni. Már ő sem hitt benne, hogy ez a fájdalmas lüktetés magától el fog múlni. Tudta, hogy csak a csoda segíthet.

Amikor úgy érezte, meg fog halni, még egyszer lement húsért, hátha meg tudja fejteni a látomásokat, mielőtt átlép a túlvilágra, ám nem jutott el a boltig. A templomnál megint izzani kezdett a heg. A koldus, aki most is ott ült a lépcsőn, magához intette, és ő, bár nem érette, miért, engedelmeskedett neki. A koldus bekísérte a templomba. Odabent a hentes várt rá, egy lüktető szívet tartott a kezében,mint egy véres ököl, olyan volt, és akkor megérette, ez a szív az ő szíve, és meg fog halni, ha nem kerül vissza a helyére.Mindez már egy éve történt. Azóta Indiába költözött, de időnként még szokott írni a hentesnek, aki megígérte, vigyáz a szívre, amíg távol lesz.