Már elegem van.

A sok locsogásból, téttelen vihogásból,

abból, ahogyan idegen emberszemek

céltalan-sorstalan bolyonganak

tekintetről-tekintetre,

testről-testre, italról-italra,

ahogyan a beszéd mint kígyó tekereg,

senkit meg nem hallva,

és körbefut a teremben.

Elegem van már.

Irány a terasz, már számban is egy szál cigaretta,

táskámban öngyújtó után kutatok,

italomat a párkányra teszem,

és egy pillanatra hagyom elkábítani magam

a tengernyi fénylő ponttal odalent.

Talán nem csak egy pillanat volt,

mert mellettem nevetés hangja,

kellemes, rekedtes,

úgy hiszem, már percek óta fülemben simogat.

Oldalra nézek, ott állsz,

nézel, mosolyogsz, tűzzel kínálsz.

Egyszerre szippantunk, egyszerre sóhajtunk,

és egyszerre fújunk füstöt,

én átlagosat, te karikát.

Aztán megint nézel.

Én is nézlek.

Nem tudom, milyen magas vagy,

azt sem, milyen színű a hajad,

vagy hogy zakó van-e rajtad,

csak a szemedet látom,

éget, lyukat fúr rajtam,

kell a cigi, hogy megnyugodjam.

Újabb slukk, újabb sóhaj, újabb füstgomoly,

egymásba tekerednek, összegabalyodnak,

majd eltűnnek a pesti éjszakában.

A zene ringat, a szemed már belülről figyel,

az enyém lett, simogat,

csiklandoz, és perzsel.

Utolsó szippantás, utolsó füstgomoly.

Kivárok, ahogyan elnyomom a csikket.

Oldalra nézek.

Már nem vagy ott.