mi is a szó a szabadban

talán egy szirénahang

néhány ideges bartóki kalapácsütés-

ben faggatja magát az elcsüggedés

a szivárványos tercek 1926-nak nyújtanak

kezet húsz évvel korábban írta meg

Beckett azt a verset az utolsó szöveget

amiben a szógöröngyöket

úgy fektette le mint egy sziporkázó

bartóki vízesést csak egy szvit amiben finoman imitálják

a fölgyorsult szívverést

időnként hallani a halál

sebes glissandóját milyen lehet

amikor egy énekesnő veszíti el a hangját

az a megtorpanás ha a zongora dadog

kifejezi-e az afáziát vagy a sikoltással valami mélyebb

fájdalomról mesél Kurtág

ha a szó bolondság ostobaság

és a csönd az őrületbe enged bepillantást

mi is a szó hogy

énekli Monyoki Ildikó

milyen a nyelv szavak nélkül a csöndben

a mondható a kimondhatatlannal

összebékülhet a lelassuló szó elérheti-e

a bartóki ütemek sebességét

a csönd vagy a beszéd lehetetlenebb őrültség

milyen a vers amit egy haldokló ír

vagy hét esztendőnyi

némaság után megszólalni újra

minden beszédkísérlet

az örökké fennállóval vívott tusa

a szó önmagát is megbosszulja

előbb van az ének és utána

találjuk fel ismét a beszédet

a kimondatlan szó egy üvöltő csendélet

és a zenében is magát rendezi át a lélek

egy apró hófehér sarkot hagy az erőfeszítésnek

hogy a csönd mégis megteremtheti az elveszített

egységet

amivel Bartók is párbeszélget

a dadogást fájdalmat kínt nevezhetjük-e vagy a szót a torok

párbajtőrjének mi is a szó hiábavaló eltűnő

távol ami töredékeket villant föl a becketti valóságból

semmi sem különbözteti meg a dadogástól

ahogy a nyelvcsap kopácsol vagy a zongora szól

kiragadni a hasonlóságot a bartóki áramlásból

amikor fölbomlik az egyensúly

mintha a zongorán remegne meg az az

ember felé nyújtott halhatatlan mutatóujj

és aztán majd az utolsó szó is elhalkul.