Mindenekelőtt legutóbbi sürgős kérdésedre felelek, melyet kedvenc újságunk, a Munkásőr című hetilap keresztrejtvényének megfejtéséhez tettél fel. Persze nem vagyok benne száz százalékig biztos, de azt hiszem, a hétbetűs lengyel szívgyógyszer neve Benezol tán.

Hanem más mondandóm is van: ezúton szeretnék beszámolni Neked legújabb irodalmi élményemről. Ismét megtapasztaltam, hogy a számítástechnika ördöge soha nem alszik, újra meg újra kibabrál velünk — ám ebből olykor jó dolgok is fakadnak. Ezúttal is így történt.

Néhány nappal ezelőtt levél érkezett az e-mail postafiókomba egy kedves szegedi írótársamtól, Töhötömtől. Hanem a rendszer önkényesen szétdobta a szöveget, számítógépem képernyőjén csak értelmetlen kriksz-krakszok jelentek meg. Szerencsére sikerült helyreállítanom a levél tartalmát, véleményem szerint teljesen hibátlanul, a mondatok értelme semmit sem csorbult. Kiderült, hogy egy roppant érdekes felkérést kaptam. Most bemásolom Töhötöm sorait, a szöveg pontosan így fest:

szervusz gá

bor

én vagyok az töhö

töm örkény istván ügyében fordulok hozzád szeretném ha írnál róla

e kiváló írónkról antológiát készítünk alkotásod lehet vers is próza is

tágas horizontú legyen ne pöt

töm örkény istván ügye kizárólag nagyot érdemel hiszen a népi irányzat

a népies irodalom helyzete és megítélése méltatlanul kedvezőtlen

szegediesen szólva úgy sej

töm örkény istvánról te képes vagy méltóképpen írni

mert érzed a vidék fontosságát

ha ezt megteszed honor sajnos nem lesz de neved aranyba ön

töm örkény istván is hálás lenne hogyha élne

na szervusz üdvöz

öllek töhö

töm

Eddig a különös szegedi levél. Úgy gondolom, sikerült maradéktalanul helyrekalapálnom a sérült szöveget, és egyetlen hiba sem került bele, egyetlen értelmezési kétely sem merülhet fel.

Miért is tagadnám, Töhötöm meglepett ezzel a népies szállal. Mostanáig úgy tudtam, Örkény István városi ember volt, amolyan urbánus fajta, Pest hetedik kerületében született, a Városliget melletti Damjanich utcában, oszt’ Pesten is halt meg. Ám fejet kell hajtanom, az írástudó legyen alázatos, ne higgye magát tévedhetetlennek. Készséggel elfogadom, hogy Örkény, pontosabban Österreicher népi szerző, és azóta is szorgosan kutatom bőgatyás vonatkozásait.

Ha már népies és István, eszembe jut Tömörkény, leánykori nevén Steingassner, aki a ceglédi vendéglős fiaként született a helyi vasútállomáson, leánykori nevén indóházban. Ráadásul éppen százötven esztendeje sírt fel, vélhetőleg vörös fejjel és hiányos hajzattal; igen, idén decemberben kerek Tömörkény-évfordulóhoz érkezünk, jó alkalom lenne ez egy ünnepi antológiához, felkérni néhány szerzőt, küldjenek írást. Ám ha Töhötöm barátom annyira ragaszkodik ehhez az Örkény-dologhoz, ahelyett hogy Tömörkényről íratna velem, persze szót fogadok… Akárhogyan is, Tömörkény remek példa lenne a népies szálra, hiszen sokat írt a paraszti világról, Rózsa Sándorról, az alföldi betyárvilágról, tanyákról és sorsokról, ráadásul nagyon jó tollal, élvezetesen. Régóta tisztelem őt — idén nyáron el is vittem egy kolléganőmet a ceglédi vasútállomáshoz, és megmutattam neki az emléktáblát, amely aranyozott betűkkel hirdeti Tömörkény szülőhelyét. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor nem sokkal később kiderült, hogy a kolléganő fejében nem maradt meg a név — ugyanis legfrissebb versében arról értekezik lelkesülten, hogy Cegléden került legközelebb Gárdonyihoz, Tömörkény viszont Gárdonyban született… Igazán elképesztő, milyen pályatársai vannak az embernek!

Kedves Barátom, ha már így belemelegedtem ebbe a Tömörkény-ügybe, elárulom: munkásságából számomra legalább olyan fontos, hogy — s ezzel újabb szálat nyitok — szorosan kötődött Szegedhez. Nagyon tetszik ízig-vérig értelmiségi, urbánus munkássága a város kulturális életében. Művelődéstörténeti jelentőségű, hogy Móra Ferenccel közösen rendezte és katalogizálta Somogyi Károly esztergomi kanonok 43 ezer kötetes, Szegednek ajándékozott könyvtárát. Ez emberfeletti munka lehetett. A kilencvenes évek derekán egy évig Szegeden laktam, a Dóm téren, és jó érzés volt naponta elsétálni a Somogyi Könyvtár előtt. (Na jó, beismerem, néha be is mentem.) Amúgy a barátnőm Szegeden született, ott is nőtt fel. Igazán értelmes lány, a tetejébe csinos is, de valami homályos okból makacsul összetéveszti Tömörkényt Mórával. Máskor meg Gárdonyival. Továbbá Mórát Gárdonyival. Például meggyőződése, hogy A láthatatlan ember című regényt Móra írta, szerintem ez borzasztóan kínos.

A Szegeddel nyitott új szál lényege, hogy ez az egész népies-urbánus játszma igazán nevetséges. Remekül kifigurázza Karinthy az Így írtok ti egyik paródiájában, tudod, abban, amelyikben szembejön a három népiesch: a tömörkény, meg a gárdonyi, meg a mikszát. És akkor leharapintatik a fejük, és kész. Jut eszembe, kicsi a világ, hiszen Karinthy is a Damjanich utcában született, két bérházra Örkénytől, csak kereken huszonöt évvel korábban. Ez a népiesch szójáték remek, csakugyan erről van szó: Örkény, aki ugyebár népies volt, nagyapja után Österreicher is lehetett volna; az urbánus Tömörkény meg Steingassner; a Muraköz megyei Alsódomborún született Schwartz néven a nyugatos pesti költő Somlyó Zoltán; az Egri csillagok szerzője pedig egy falusi sváb tanító fia volt, olyan Ziegler, hogy az csak na, abból csinált Gárdonyit. Azt hiszem, helyesen tette, hogy nevet változtatott. Ezzel kapcsolatban a kiváló magyar irodalomtörténész, Simon Adri találóan jegyzi meg klasszikussá érett, méltán gyakran hivatkozott művében: „A Ziegler tényleg hülye név, én is megváltoztatnám.” (Posztmodern paradigmaváltás a nyaflangozásban. Akadémiai Kiadó, 1974, 2. kötet, 403. oldal.) Egy szó mint száz: hát nem röhejes évtizedeken keresztül azon vitatkozni, hogy Steingassner, Ziegler, Schwartz, Österreicher és társaik közül ki a népies és ki az urbánus, és ha igen, akkor mennyire nem és fordítva? És milyen elképesztően korlátolt vélemények születtek e témában, milyen emeletes baromságok! Például a lánglelkűnek mondott püspök, Prohászka Ottokár egy alkalommal Szegeden, a Tiszti Kaszinóban arról szónokolt, hogy az igaz magyar irodalom felkent papja Gárdonyi Géza — s vele szemben ott settenkedik egy hígmagyar áruló, bizonyos Móricz Zsigmond. Mi több, az úri közönség előtt felszólította Móriczot, hogy gyorsított ütemben hagyja el az országot, így átadva helyét a Gárdonyihoz hasonló árjáknak. Prohászka német ajkú volt, morvaországi cipszer, apja még úgy írta a nevét, hogy Prochaska. És ez a Prohászka vette magának a bátorságot keresztényszocialista fajvédeni, hogy Ziegler az árja magyar, a tiszacsécsei bajuszos Móricz pedig a hígmagyar. Éppen szegény Móricz, aki olyan tőrőlmetszett népies volt, hogy a fal adta a másikat?

Ám hagyjuk ezt. Ha már irodalomtörténeti szálak és összekeverés, nem Töhötöm az első, akinek a fejében összegubancolódik a Tömörkény-fejezet Örkényével. Mással is megtörtént ez. Az 1956-os forradalom után számos írót bebörtönöztek, például Háy Gyulát is. Ő mesélte, hogy egy napon a smasszer váratlanul belépett hozzá a cellába, és megkérdezte, ismeri-e Örkényt. Azt válaszolta, igen, erre az őr odadobott neki egy doboz cigarettát. Másnap megint jött az egyenruhás, és megkérdezte, vajon jó barátok-e Örkénnyel. Háy azt felelte, igen. Újabb doboz cigarettát kapott. Így ment ez hosszabb időn keresztül, Háy mindennap dicsérte Örkényt, és kapott érte egy-egy doboz cigarettát. Azután a börtönőr két hétig nem jelentkezett, végül hirtelen berontott a cellába, és csapkodva azt ordította: „Te piszok, nem Örkény, hanem Tömörkény!”

Kedves Barátom, efféle gondolatok foglalkoztatnak mostanság, hála a Töhötömtől kapott felkérésnek. Mindezt persze versbe is foglaltam, hiszen alapjáraton költő volnék, vagy mi a szösz. Ha megengeded, rögtön meg is osztom veled e költeményt, s persze kíváncsian várom, szerinted érdemes-e elküldenem Töhötömnek Szegedre. Gyors válaszod kérem, mert augusztus 31. volt a kitűzött Örkény-határidő, s én ezt már így is túlléptem hat nappal örkényesen, pardon, önkényesen. A versnek címet még nem adtam, abban is jól jönne a tanácsod:

Sej, a gangon, pesti gangon

libácskát töm Örkény István.

Sír a madár, a kis hitvány,

népiesen, tiszta hangon.

Rózsa Sándor is örülne,

hogyha látná e gyógyszerészt

— nem labanc ő, nem cipszer, észt,

hanem magyar, ahogy Milne,

kit azzá tett a Karinthy,

itten lakik a szomszédban,

csak mindene szanaszét van,

néhanapján óva inti:

ejnye-bejnye, Pisti, vigyázz,

vérzivatar jön, orrontom,

népiesen én megmondom,

kedved majd követendi gyász.

*

Ül és töm Örkény, a titán,

mázsás köveket hengerít,

ősmagyar szittya tengerit

tuszkol le a liba-gigán,

Damjanich utcai gangon,

sej, a bérházban idebenn

ez a fiú nem idegen,

nem maláj, nem gallus, angol,

hanem magyar, ahogy Franz Liszt,

meg a Verne Gyula bácsi,

Tony Curtis, ez órjási,

mi megtaláljuk Atlantiszt.

*

Még hogy népi meg urbánus,

minden írónak, pam-pa-ram,

legkevesebb két lelke van,

eme módon arca Janus,

például Móra népies,

körtemuzsika, kisködmön,

de sétálgat a Köröndön,

közege a szegedi est,

Petőfi a vidék fia,

oly népies, hogy az csak na,

félkézzel a falhoz csapna,

bár nem kellett szántania,

népies, de urbánus is,

pesti gyerek, kávéházi,

paprikája üvegházi,

hamburgere csirkehusis.

*

Ki a népi, ki az urbán —

konzervatív liberális,

lovon ülő admirális,

Dobó István fején turbán,

egyszerre zsidó és magyar,

nadrágos huncut és paraszt,

egyszerre kerget és maraszt,

még aktus közben is agyal,

nincs itt urbán, nincs itt népi,

mindegy, életét hol tölti,

dunántúli vagy alföldi,

a Tejutat végiglépi,

Ziegler néven sírt fel Géza,

a Gárdonyi csak vaktöltény,

és Steingassner volt Tömörkény,

nincs itt kérem semmi hézag,

Schwartz néven érkezett Pestre

falujából Somlyó Zoltán,

hitetlen s hívő szimultán,

társát magányban kereste,

s valahány név még a listán:

testvérek ők sok-sok hangon —

ihaj-csuhaj, pesti gangon

libácskát töm Örkény István.