Hogy vagyok? Jól vagyok. Köszönöm a látogatást. Örültem volna persze, ha picit korábban jössz, de nem jöttél. Se te, se más. Még amikor semmi látható jelét nem viseltem magamon, már elfordultatok, mindannyian. Te is, hiába vagy itt önszántadból, kedvességből, emlékszem, ugyanúgy kerültél, mint a többiek. Megéreztétek rajtam? Ki? Hogy? Miből? Elég, ha egyvalaki gyanút fog, azonnal körbecsiviteli — aki elsőként szerez tudomást valamiről, úgy érzi, övé a hír, övé a büszkeség, övé a felhatalmazás, hogy „megossza”, (divatosabban mondva) „share”-elje. Zamatos pletyka, lehet rajta nyammogni. Lehet találgatni: kitől kapta? Lehet viccelődni: ki állt egyáltalán össze vele? Köztudott, nem vagyok fent a InterNest-en — virtualitásból elég nekem, hogy chatfalat üzemeltetek —, zavartalanul csámcsoghattatok a hátam mögött, zsíros, rágós falat, az egyszer biztos. Külön levelezőcsopotot hoztatok létre a célra: tudok róla. Ügyes, szellemes. Na, de ki volt az az első, tényleg? Ki fogott gyanút? Ezt még mindig nem tudott. És főleg: mit látott meg rajtam? Valaki a közvetlen közelemből volt, nyilván. Senki sem gyanús, mindenki gyanús. Mire az első tünetek úgy rendesen megjelentek rajtam, már rég mindenki tudta. A tollam elsötétült, a csőröm alatt, a begyem fölött tasak ereszkedett, a lábam vége elszarusodott, a testem, a fejem — ahogy ti mondjátok — „eldinoszauruszosodott”. Típusos szimptómák. Ami a csúfolódásokat illeti, szépen beleerősítettetek, jöttek a rasszista viccek, a külsőmre vonatkozó tréfák, meg az újabb találgatások, kitől kaptam el. (Ó, pedig ha tudnátok, milyen banális módon is el lehet kapni! Ti sem vagytok ám védettek!) Attól, hogy nincs profilom az InterNesten még eljutottak hozzám a sok szárnyaló elme, a páratlan humorérzék megannyi kacagtató terméke; volt besúgó köztetek, ő juttatta el a híreket, persze ő sem személyesen… Magányosan élő anyám odújában húztam meg magam, oda bújtam a szégyen elől, de a chatfalamat onnan is rendszeresen néztem, kis rést kívántam hagyni a külvilág felé, ám ezt a rést ti szépen eltorlaszoltátok az üzeneteitekkel, jókívánságokkal (a besúgótok meg a valós üzenetekkel), eleinte be is dőltem a szép szavaknak, hiába tudtam a gúnyolódásokról, elhittem, hogy tényleg velem vagytok, így gyógyulj, haver, úgy gyógyulj, haver, várunk vissza, komolyan mondom, jólesett, úgy is, hogy az üzenetekhez hozzáképzeltem a képmutató fejeteket, de elszúrtátok ezt is, túlzásba vittétek, túl sokat ismételtétek, a szavak értelmüket vesztették és szétporladtak. Személyesen senki sem keresett, te se, hiába vagy most itt önszántadból, kedvességből, amikor igazán szükségem lett volna rád, amikor igazán gyenge voltam és messzinek (és bizonytalannak) látszott a gyógyulás, te is elkerültél, mint a többiek, holott tudtad, tudtátok, hol vagyok; erre nézve is viccek váltották egymás a kis csoportotokban, besúgó cimborátok jóvoltából ezek is eljutottak hozzám, a tiéd volt a legszellemesebb: „Most majd az anyjának adja tovább… és akkor az majd tojik neki párat? Ő lesz az öccseinek az apja? LOL LOL LOL!!!!” Hetente egyszer jöttem elő, elugrándoztam az erdőszéli patakhoz, ott kaptam meg a hernyótejkivonatot, szárny alá szúrta a prof, hét alkalom, hét kezelés. A kúra ideiglenesen tönkre tette az immunrendszeremet, vén anyám nyekergő szárnyaival kelt útra, hogy magvakat hordjon nekem. Szóval, köszönöm kérdésed, jól vagyok. Már jól. Látod, húzódik vissza a szín, már szürke a tollam, hamarosan fehér, maga a kór már a harmadik szuri után kiment belőlem. Most elmész? Ne menj még! Hát még csak mo