Nem tudom, honnan kezdjem,

volt egy nő, aki színész volt,

a hangjából élt,

a hangja volt az élete,

ült, állt, és beszélt,

ebből élt, ahogy a színészek szoktak,

és ezt a nőt egy busz,

egy helyijárat elütötte,

és a nő elvesztette a hangját,

többet nem beszélt szabadon,

nem volt módja rá,

újratanulta a beszédet,

de előbb énekelni tanult meg,

kereste a szavakat, és hangokat talált,

az első hangokból Kurtág-dalokat rakott össze,

természetesebb volt az atonális környezet,

mint a beszédhelyzet,

és a Gyuri bácsinak ez annyira tetszett,

hogy írt neki egy darabot,

amit először a Beckett írt,

ez volt a címe: Mi is a szó

egy kései Beckett-dadogó,

szótöredékek, beszédtöredékek megzenésítve,

ahogy a nő nyerte vissza a hangokat,

úgy születtek darabra is,

ez volt a gyógyszere,

mert most már ő is

a Gyuri bácsi hangjaiból élt,

amiben a szó hiábavaló,

az élet egy szóval: hiábavaló,

csak töredék van,

csak töredék az egész,

gondolta a nő, mikor már tudott egész mondatokban gondolkodni,

és nem csak fragmentumokban fejezte ki magát,

pedig a töredék az autentikus,

fogalmazta meg kereken,

ahogy a Kurtág-darabban is a dadogó,

önismétlő,

értelmet kereső

értelmetlenség a szervezőerő.