Azon a napon álmodtam először különöset. Vagy, ha nem is először történt, korábban ébredés után sosem emlékeztem zavaros képeken túl egyébre. Ama reggelen azonban minden, amit éjjel, alvás közben láttam, kristálytisztán állt előttem. Élénken, minden apró részletére kiterjedően föl tudtam idézni az álom valamennyi mozzanatát. Attól fogva egy-két havonta rendszeressé váltak ezek az alvásnak idején, hunyt szemhéjam mögött rám törő látomások. Egyszer úgy éreztem, akárha egy fa tetején ülnék, vagy egy szokatlanul magas szekéren, s onnan nézném, mi történik előttem, olyképpen követném az eseményeket csendben és észrevétlen, mint mikor a fürdőházakba leskelnek a kamaszok, hogy megpillantsanak egy-egy mezítelen tomport, ruhátlan ölet, elomló keblet. Másszor meg mintha magam bújtam volna bele valami idegen ember bőrébe, s mindaz, amit átélni véltem, mintha nem is álomban, de bizony a valóságban történt volna – és senki mással, mint velem, magammal! Eleinte nem is értettem, mi folyik bennem. Első három-négy álmomból ébredve nehezen fogadtam el, hogy nem az vagyok, aki éjszaka voltam, s nem történt meg mindaz, amit éjjel a saját szememmel láttam. Olyan vidékeket jártam be, amelyeket nem ismerhettem. Hegyek között bolyongtam, holott azt sem tudom, valójában mifélék a hegyek; tengereken hajóztam, jóllehet még hallani is alig hallottam a végtelen vizekről. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan jelenség!

Hónapok óta éltem már a barátok között, úgy bíztam bennük, akár anyámban, mégis hetek teltek el, mire el mertem mesélni a gvárdián atyának egyik ilyen álmomat. Figyelmesen végighallgatott, ám beszédem közben a tekintete elborult, s vált mind sötétebbé és sötétebbé, ahogy a történet végéhez közeledtem.

— És te minderre ily pontosan emlékszel, gyermekem? — kérdezte, mikor befejeztem a beszámolómat.

— Miután fölébredek, minden egyes kép, minden egyes történés tovább él bennem. Tisztán és világosan, atyám — feleltem.

— Úgy meséled az álmod, mintha könyvből olvasnád — mélázott a gvárdián.

Rövid ideig föl s alá járkált előttem, végül behívatta Dyonusios atyát, a kódexmásolót, engem arra kért, mondjam tollba, amit az imént elmeséltem, őt arra, híven jegyezze le a szavaimat.

A kódexmásoló testvér saját cellájába vezetett, ahol ugyanazokkal a szófordulatokkal adtam elő neki a látomásomat, mint korábban a gvárdiánnak. Azóta tudom, hogy az álmaimat akárhányszor is mesélem, mindig ugyanúgy forgatom a szavakat. Dyonusios atya ellenséges ábrázattal írta a történetet egy árkus olcsó papírra.

Egyetlen szamár vontatja a kordét. A kordé két hatalmas, széles, magas fakeréken gördül, négy sarkából négy göcsörtös faág meredezik az ég felé, csúcsaik között ponyva kifeszítve. A bakon torzonborz, s egészében véve is torz férfiú ül, csorgó nyálától ragacsos a szakálla, szemei bárgyún, üresen figyelik a szamár nyugtalanul csapkodó két hosszú fülét, görcs-húzta markába gyeplő simul. A kordé gyomrában, a ponyva védelmében ketten gubbasztanak: egyikük puha szakállú, magas homlokú, lángoló tekintetű ifjú, a másik potrohos, szuszogó hájpacni, kerek, zsírtól csillogó képén pamacsokban virító vörös szőrzet, a koponyáján hasonlóképpen. Körülöttük apró zsákok, dobozok és használati tárgyak hevernek festői rendetlenségben.

Az út hirtelen elkanyarodik, a szamár egykedvűen követi a felrajzolt ívet. A bakon ücsörgő groteszk kocsis felhorkan, valamit gagyog hátrafelé, a hangja olyan, mint amikor egy gyerek köcsögbe beszél. A kordén ülők felkapják a fejüket bárki más számára érthetetlen szavaira, az ifjú leugrik a taligáról, előreszalad, megfékezi a szamarat, hogy a kövérsége folytán nehezen mozgó társa is lekászálódhasson. Az út egy faluba torkollik, árokkal és sűrű vesszőfonattal körülvett, tíz-tizenöt házból álló, tekintélyes település főutcájává szélesedik. Ahol az országút utcává alakul, fahíd jelképezi az átmenetet, fahíd, amely az árok fölött ível keresztül, s a falu felé eső hídfőhöz két oldalról vesszőfonat tapad. Általában egy öles gerenda is fekszik keresztben ezen a helyen, éppen olyan magasan, hogy egy szekér át ne jöhessen rajta, csak ha a gerendát félrehúzva átengedik, ezúttal azonban a szálfa oldalt hever a lucsokban. A szamár nyugodt léptekkel húzza a kordét keresztül a hídon a házak felé, mellette jobbról az ifjú, balról hordóhasú útitársa lépked.

A helység közepén, kicsiny dombon csinos, kőfalú templom emelkedik, mellette fából épített torony, a toronyban parányi, inkább kolomp, mint harang lóg. A kordé és a három jövevény a templom előtt áll meg, a dagadt visszakapaszkodik a járműre, és éles, fülsértő hangon kiabálni kezd a magasból:

— Megérkezett hozzátok, ennek a szép és bizonnyal gazdag falunak a valószínűleg tehetős lakóihoz Mihály, a képíró! Gyertek, gyertek, itt van Mihály, a képíró!

Késő őszi idő van, a falusiak otthon ülnek. Mióta észrevették az érkezőket, figyelemmel kísérik őket. A férfiak és a fiatal legények fustély, balta, kés után nyúlnak, az asszonyok és lányok a disznóhólyag borította ablakok mögül leskelődnek izgatottan. Nem katonák ezek, nem is kóborlók, nem vándorló barátok, nem is koldusok, de nem is adószedők, hála az Úrnak, nem is úr-félék, meg nem is vándorkereskedők, s bizonnyal nem vándor mesteremberek, úgy tűnik. Mikor a kikiáltó szavából azt hallják, képíró érkezett közéjük, eltanácstalanodnak. Mi lehet az?, kérdezgetik egymástól, s a kíváncsiság a templom elé hajtja őket.

— Aztán mit tud egy képíró? — teszi fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Márton, a legnagyobb tekintéllyel bíró férfiú a faluban.

— Hogy mit? — csillan meg a ravaszság a kövér idegen disznószemeiben. — Képeket ír, nem is akármilyeneket! Ráírja a képedet egy darab vászonra, s ha te azt a vásznat óvod, őrized, sokáig élsz erőben, egészségben, mert az olyan vászonnak, amire a képed ráírták, ereje van, mely megvédelmez téged!

— S mit szólnak mindehhez a papok? — gyanakszik Márton, fél szemével a templomra sandítva.

— A képírás Istennek tetsző cselekedet — jegyzi meg gúnyosan mosolyogva a kikiáltó. — A tisztességesebb templomok is tele vannak írva képpel.

— Az atya nincs most itthon — mondja Márton töprengve —, a káptalanhoz ment hivatalos ügyben, meg az urunkhoz, Ákos nembéli Vidhez, király vitézéhez! Ha visszatér közénk, vajon ő is így vélekszik majd?

— Így, így, abban nem lesz hiba! — szólal meg Mihály is, a képíró. Hangja kellemesen, paposan cseng, a falubélieknek elnyeri a tetszését.

— No, ki lesz, aki rászánja magát, és megíratja a képét? — veszi vissza a szót a terebélyes, nagyhangú ismeretlen. — Nem bánja meg, aki megpróbálja, elhihetitek!

— S mi lenne az ára? — érdeklődik Márton, aki, mint kitűnik, nem csak az elöljárója, de szószólója is lehet a falunak.

— Ez végre okos beszéd! — dünnyögi a vörös szőrpemzlikkel ékes ábrázatú, hájas fickó. — Megalkuszunk, ne félj! Birkában, disznóban, lábasjószágban!

— Alkusztok, alkusztok — motyogja Mihály, a képíró, csak úgy magának. — Alkudjatok felőlem, csak engem engedjetek dolgozni végre valahára! Mit érdekel, ki mit fizet, csak a vászonhoz kezdhessek már! — Aztán, hangosan, hogy az egybegyűltek mind jól hallják, hozzáteszi:

— Alkudjatok meg íziben, az nem az én ügyem. Az én ügyem az, hogy végre munkához lássak veled, ember fia!

Így történik, hogy Mihály, a képíró megírja Márton képét egy darab fehér vászonra, szép színekkel, aztán lécek közé feszíti a vásznat, növényi olajokkal itatja át, s felszegezi a megrendelő házának egyetlen szobájában a bejárattal szemközti falra.

— Mától fogva ez a kép vigyázza a sorsod — magyarázza a képíró elhájasodott kísérője, mikor átveszi a kialkudott sózott sonkákat, a szárított birkahúst és a két faketrecben lapuló kacsákat.

— De óvja az egész falut is egyben, ne feledd! — búcsúzik Mártontól végezetül.

A kordé, a bakon a torzszülöttel, aki a faluban töltött három nap alatt el sem mozdult a szamár és a taliga mellől, a ponyva alatt meg a képíróval és kövér segédjével, valamint a húsokat tartalmazó zsákokkal és a kacsáknak otthont adó ketrecekkel kidöcög a településről, s nekivág ismét az országútnak.

− Pihenjünk egy kicsit, kedvesem − kért Dionysios testvér. − Elgémberedtek az ujjaim, s a torkom is kiszáradt!

Ellépett a pulpitustól, a sarokban álló ládához tipegett, kinyitotta, kiemelt belőle egy korsót, hosszan ivott. Engem nem kínált. Miután elrakta az itókát, előbb gondosan végigropogtatta az ujjperceit, majd kéjesen nyújtózott, akár a macska. Csak ezek után lépett újra az írópulthoz, mélyet sóhajtott, a szemével kelletlenül intett: beszélhetek.

Amikor Anasztáz atya hazatér, még egy óra sem telik belé, s már tudja, kik és mikor jártak a faluban, míg ő távol volt, s mit cselekedtek. Az atya elcsügged, valahányszor ilyen történeteket hall, ezúttal mégis hamar erőt vesz csüggedésén, és felkeresi Mártont, akiről képet írtak. Amint belép a házba, pillantása nyomban találkozik a festménnyel. Ügyesen írott kép, igazi, valóságos képmás, nem tehetségtelen ember alkotása, ezt az atyának el kell ismernie.

A vásznat teljesen kitölti a jobbágy arca: egyszerű, mégis jellegzetes, nyílt tekintetű, szakállas, érett férfiarc, haja-szakálla aranyos barnán csillog, s ez a csillogás mintegy finom glóriát von a fej köré. Ezen Anasztáz atya először megbotránkozik, ám a következő pillanatban már le is higgad, s csak a fejét csóválja. Arra gondol, ha itthon lett volna, mikor megérkeztek a vándorok, talán rávehette volna azt az embert, hogy pogány varázslatok helyett inkább szentképekkel ékesítse a templom falát.

— Márton fiam — szól a házigazdához, s szavából ennyi év elteltével is kihallik az olaszok lágy beszéde, ezen a barbár nyelven keresztül is utat tör magának a művelt hangzás.

— Itt vagyok, atyám — lép elő a homályból a megszólított, s a pap keze után kapkod esetlenül.

— Hagyd el, fiam — legyint a pap. — Inkább azt áruld el nekem, király vagy talán? Netán szent ember?

— Ó, atyám, dehogy! Hogyan is lehetnék?! Semmi jobbágy vagyok csupán, Ákos nembéli Vid uram tulajdona, s az anyaszentegyházé.

— Akkor minek neked a képmás? — bök szigorúan a szemközti falra Anasztáz atya. — Minek az neked, Márton?

Márton erre térdre roskad, átöleli az atyát, és zokogva mesél el mindent. A képírót, a két társát (a rút pokolfajzatot és a pacalszerűen elhízott, puffadt, sima beszédű alakot), az írott kép állítólagos, Istennek tetsző erejét, mindent, mindent. Anasztáz atya jóságosan végighallgatja, csendben, türelmesen, s mikor a paraszt berekeszti a szóáradatot, így szól:

— A képet magamhoz veszem, fiam. Te felejtsd el ezt az egész históriát, tarts bűnbánatot, és imádkozz, hogy elnyerd Krisztus urunk bocsánatát! Bizonnyal megbocsát majd neked, hiszen ő tudja, hogy csak ostobaságból cselekedtél, butaságod vitt a bűnre, s nem gonosz szándék vezérelt!

− Tapló a szám, atyám − panaszkodtam, de Dyonusios testvér csak a fejét csóválta. Kénytelen-kelletlen folytattam az elbeszélést:

A kordé nagyot zökkenve megáll, a torz férfiú úgy fordul le a bakról, mint egy zsák liszt, torkából nyílvessző tolla meredezik elő. A taligát lovasok fogják körül, vezetőjük a szakállánál fogva cibálja elő a ponyva alól Mihályt, a képírót, egy másik marcona vitéz a hájtömeget gördíti le a földre. Ketten lecsusszannak lovuk hátáról, kötelet vetnek a két földön fetrengőre, megkötözik őket, s felhajítják a nyeregbe a jajgató, síró, rimánkodó testeket.

A kordé, az előtte búslakodó szamár és a porban heverő holttest magukra maradnak.

Három nap múltán Ákos nembéli Vid úr, király vitéze udvarházától nem messze, az országút két szélén két ember karóba húzott testén lakmározhatnak a hollók, ha kedvük tartja. Az egyikből telezabálhatja magát nem csak a környék, de az egész vármegye összes madara, a másiknak magas homloka alatt olyan tiszta csodálkozás lángol tágra meredt szemeiben, hogy a dögevők messzi elkerülik.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a barát egyre gorombább pillantásokat vet rám.

− Már nincs sok hátra, atyám − nyugtattam, azzal sietősen elhadartam a történet végét:

Az árokkal és erős, sűrű szövésű vesszőfonattal körülvett, tíz-tizenöt ház alkotta településen, amit Szent-Mártonnak neveztek, már senki sem emlékezett arra a napra, amelyen vándor képíró vetődött el hozzájuk. Az utóbbi időkben egyébként is sokan érkeztek a templomukba, zarándokcsuhás, mezítlábas emberek. Egy szentkép vonzotta őket, amely az oltár közelében függött egy falfülkében. Éjjel-nappal gyertyák világították meg. Szent Mártont ábrázolta, s igen sokan hittek csodatévő hatalmában. A falu agg papja, Anasztáz atya arról álmodozott, hogy hamarosan ereklyévé nyilvánítja az anyaszentegyház. A kép szép, míves munka volt: Szent Márton markáns férfiarca egyszerű, nyílt tekintettel szemlélte a vászonról a világot, haja-szakálla aranyos barnán csillogott, s ez a csillogás mintegy finom glóriát vont a szent feje köré.

Dyonusios testvér kiejtette ujjai közül a lúdtollat, megvakarta pilises fejét, hosszan-hosszan, gyanakodva vizslatott.

− És ezt így álmodtad, pontosan így? Azt láttad, amit elmondtál? Nem tettél hozzá és nem vettél el belőle semmit?

— Nem én — düllesztettem ki a mellem önérzetesen. — Képről képre, szóról szóra ez tárult elém, miközben aludtam.

— Krisztus szent nevére? — ripakodott rám.

Bólintottam:

— Esküszöm, atyám, ha kell!

A scriptor lehalkította a hangját:

− Ennél kevesebbért is égetnek Itáliában, Hispániában, de még a Szent Német-Római Birodalomban is, tudod-e?

Megvontam a vállam. Mindegy volt nekem, ha égetnek is, csak ihassak előtte. A torkom tüzelt a szárazságtól, akár máglya az eretnekek alatt. Dionysios testvér szemében részvét csillant, de nyomban el is illant.

− Majd a gvárdián atya eldönti, mi legyen a sorsa ennek − bökött a telerótt papírosokra. − Most eredj!

Eloldalogtam. Legelőször a kúthoz sántítottam, s a vödörben fölhúzott hűs vízből úgy vedeltem, mint hosszú vágta után hazatérő tajtékos lovak. Csak ezután gondoltam át újfent a másoló szerzetes szavait. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Megijedtem. Mégsem vesztettem el a reménységet a barátokban. Úgy hittem, segítenek majd rajtam, miként a baleset után tették.

Egyelőre úgy tűnt, nem kell csalatkoznom reményeimben. Valér atyától tudom, hogy a gvárdián elolvasta a scriptor által lejegyzett mesét, gondosan, alaposan. Vélhetően egybevetette azzal a változattal, amit élőszóban hallott. Jól tudom, nem talált, nem találhatott a kettő között különbséget. Utána Valér testvért rendelte magához, töviről hegyire kikérdezte, mint vélekedik rólam. Végül darabokra tépte és a tűzbe vetette az irományt. Igaz, olcsó, malomban ványolt papírra, nem drága pergamenre írta a kódexmásoló testvér.