Ahol volt, még most is ott van, talán jártatok is már arra: van Budapest kellős közepén egy kert. Kiskertnek nagy, ligetnek meg kicsi, éppen akkora, mint egy futballpálya, de focizni nem nagyon lehet benne, mert ha egy jó nagyot rúgnátok a labdába, vagy a szökőkútba esne, vagy annak az öreg néninek a kalapjára, aki azon mereng éppen, hogy milyen jó volt ebben a kertben koncerteket hallgatni a vőlegényével, hatvan évvel ezelőtt. Ennyiből már kitalálhatjátok, hogy van ott szökőkút, vannak padok öreg néniknek, fiatal pároknak és mindenki másnak, aki üldögélni szeretne egy kicsit a város kellős közepén, egy ligetnek kicsi, kiskertnek meg nagy kertben. Ti pedig talán már játszottatok is ott, mert játszótér is van, ha apró is, de mindjárt kettő, meg homokozó, és vannak még szobrok, sétautak, sőt, egy zöld kút is, ha megszomjaznátok játék közben.

És még nem beszéltem a sok rigóról, galambról és verébről, de legfőképpen a kert, a Károlyi kert (mert így hívják, arról a palotáról, ami ott van a szomszédjában) állandó lakójáról, Baltazárról, a nyúlról. Ti még ekkora nyulat énszerintem nem is láttatok! Mint két megtermett kandúr vagy egy kisebbfajta kutya. De ne tacskóra gondoljatok ám, hanem mondjuk egy spánielre! Baltazár persze nem volt mindig ekkora, egészen kicsi nyusziként kezdte ő is az életét. És az történt vele, ami a ti nyuszitokkal — ha lenne véletlenül egy nyuszitok — soha, de soha nem fordulhatna elő. Húsvétra megajándékoztak vele egy kisfiút, de aztán húsvét után megunták, hogy gondozni kell: etetni, itatni meg takarítani utána, és nem csak hébe-hóba, hanem minden áldott nap, így aztán a kisfiú szülei fogták szegény nyuszit, kirakták a Károlyi kertbe, és úgy otthagyták, hogy vissza se néztek. Hogy a kisfiúnak mit mondtak, és hogy meddig sírt utána, azt pontosan nem tudom, de képzelhetitek, hogy sokáig. A nyúl meg szegény, azt sem tudta, hová került, rémülten bóklászott a bokrok között, és nagyon, de nagyon árva nyuszi lett belőle.

Ilyen borongósan kezdődik ez a mese, nincs mit tenni, de ne szomorkodjatok mégse, mert csak egyetlen félős, hideglelős éjszakát töltött az egyik puspángbokor alatt, korgó gyomorral, reszkető fülekkel, hogy jaj, mi zörög ott, és jaj, mi lesz most ővele. Másnap ugyanis rátalált a parkőr, és bár először azt hitte, hogy rosszul lát, és egy galambot nézett nyúlnak, másodjára már hitt a szemének. Összefutott erre mindenki, aki csak a parkban dolgozott, és addig szervezkedtek-intézkedtek, míg a nyuszi kapott egy szép kis házat a park egyik sarkában, külön kiskerttel, és hozzá teljes ellátást: friss szénát, sárgarépát, salátalevelet és minden jót, amit csak egy nyuszigyomor megkívánhat. Gyorsan rá is kapott a sok finomságra, és csak nőtt, nőtt, egyre nőtt, így lett belőle akkora nagy nyuszi, amekkorát — tudom, hogy ezt már mondtam, de ha egyszer így van! — énszerintem még nem is láttatok, szép, fényes, sötétszürke, majdnem fekete bundával és óriási fülekkel.

Hiába nőtt azonban ilyen nagyra, a nyuszilelke csak nem tudta elfelejteni, hogy mi történt ővele, hogyan penderítették ki a parkba, és egy kicsit bizony mogorva, bizalmatlan nyuszi lett belőle. Pedig minden áldott nap akadt látogatója, nem is kevés. Gyerekek és felnőttek álltak meg a háza mellett, nézegették, beszéltek hozzá, néha még egy kis extra sárgarépát is hoztak ajándékba, de ő minderre legtöbbször a fülét sem volt hajlandó megbillenteni, sőt, nem egyszer előfordult, hogy hátat fordított a látogatóinak, ami — lássuk be — nem szép dolog.

Azt még nem is mondtam, hogy a nyuszi háza közvetlenül egy jóval nagyobb, takaros, zöld házikó mellett van, amin Urak és Hölgyek felirat hirdeti, hogy oda mehet mindenki, aki ennek szükségét érzi. Sokan látogatják ezt a takaros zöld házikót: a játszótéren játszó gyerekek a szüleikkel, kismamák, akiknek a nagy hasuk miatt gyakran kell pisilniük, és járókelők, akik az ügyes-bajos dolgaik után futva éppen csak átrohannak a parkon. De az egyik leggyakoribb vendég itt Rudi, aki újságot árul a közeli Múzeum körúton, és onnan sétál át napjában többször is, ahogy a szükség diktálja, néha csak azért, hogy megmosakodjon a nagy melegben, vagy vízzel töltse fel a palackját a kerti csapnál. Rudi ugyanis hajléktalan. A szüleit nem ismerte, intézetben nőtt fel. Aztán, ahogy múltak az évek, került ide, hányódott oda, felnőtt férfi lett belőle, már a haja is deresedni kezdett, de sosem sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy egy házat vehessen magának, rokona pedig, aki befogadta volna, nem volt. Így most is egy hajléktalanszállón lakik, napközben meg — ahogy már mondtam — újságot árul, egy olyan újságot, aminek Fedél nélkül a címe, és amiben a hozzá hasonló sorsú emberekről írnak.

Ahogy sokan mások, Rudi is gyakran megállt a nyúl házikója mellett, szólt is hozzá, de sokáig ő sem járt sokkal jobban, mint a többiek: a nyuszi bizony rá sem hederített, sőt, többször előfordult, hogy mialatt beszélt hozzá, a kerítés legtávolabbi zugába vonult, és tüntetően hátat fordított Rudinak is. De őt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, egyszerűen feladja, türelmesen próbálkozott újra meg újra. Aztán egyszer csak az jutott az eszébe, hogy nevet kellene adni a nyúlnak, hogy úgy istenigazából meg tudja szólítani. Hiszen neve mindenkinek van, még neki is, akinek szinte semmi mása sincsen, büszke is rá, hogy sokan már így szólítják a Múzeum körúton, ha újságot vesznek tőle. Nyúlnevek tekintetében viszont meglehetősen tájékozatlan volt, így aztán odaguggolt szépen a kerítés mellé, és sorolta, ami az eszébe jutott, Aladártól Zsigáig meg vissza, csak úgy, maga elé, hangosan gondolkodva. És amikor másodszor is végigért az ábécén, és másodszor is elindult visszafelé (mert Rudinak megvan az a különleges képessége, hogy visszafelé is el tudja mondani az ábécét, pedig ha kipróbáljátok, rájöttök, hogy az nem is olyan könnyű feladat), és ott tartott, hogy Baltazár, akkor egyszer csak csoda történt: a nyúl ránézett, és határozottan bólintott. Rudi alig akart hinni a szemének! Aztán boldogan felrikkantott: akkor ezennel a Baltazár nevet adományozom neked! És csak beszélt és beszélt Baltazárhoz, amíg csak este nem lett, és a parkőr körbe nem járt a nagy kulcsával, hogy bezárja mind a négy kaput. Akkor elbúcsúzott tőle, és ha hiszitek, ha nem, Baltazár utána fordította a fejét, és megbillegtette az egyik hatalmas fülét.

Ettől a naptól kezdődött Rudi és Baltazár barátsága. Majdnem minden nap találkoznak és beszélgetnek egy kicsit. Na jó, Rudi beszél, Baltazár pedig hallgatja. Sok mindenről szó esik ilyenkor, Rudi mesél a gyerekkoráról, arról, milyen sok helyre vetődött el már élete során, hogy milyen volt az első éjszaka, amit az intézeten kívül, egy park bokrai között töltött (és ekkor Baltazár talán a szokásosnál is jobban figyel rá), és hogy ki mindenkivel találkozik a Múzeum körúton, újságárulás közben. Amikor elbúcsúzik, Baltazár mindig sokáig néz utána, és a hatalmas fülét is megbillegteti, mintha csak integetne. De nem szomorkodik, mert tudja, hogy másnap újra találkozni fognak.

Ahol volt, még most is ott van, nézzétek meg ti is, ha arra jártok, Budapest kellős közepén, egy kiskertnek nagy, ligetnek meg kicsi kertben, a zöld házikó mellett, az Urak feliratú kerítés mögött. És ne sértődjetek meg, ha hátat fordít nektek. Mogorvának látszik, de szólítsátok a nevén, attól biztosan megenyhül. Mert ő Baltazár.