Péc

kapuléc

Csimpilimpi, hova mész?”

Weöres Sándor

— Csimpilimpi, hová mész? Itt hagysz megint?

— Megint, megint. Mindig az a megint.

— Hát nem tudod, hogyha itt hagysz, szomorkodom?

— Kodom, kodom. Mindig az a kodom.

— Úgy elmennék écen is túl, pécen is túl, veled.

— Veled, veled. Mindig az a veled.

— Csimpilimpi, léceljünk le egyszer együtt.

— Együtt, együtt. Mindig az a…

— Naaaa, mondjad már! Ugye lehet?

Éc péc kapuléc, écen is túl, pécen is túl,

ahol a lécek közt átfér egy kurta bocskor,

no meg egy sárga szandál nadrágostul, lábastul,

elöl szalad Csimpilimpi, hátul szalad Csampalampa,

míg egy nagy lapulevélben föl nem botlik.

Bosszankodik Csampalampa, s már rúgna bele,

mikor a lapulevél így szól:

— Ne haragudj rám, Csampalampa,

nem akartam én eléd kerülni, beléd akadni,

de ha már belém botlottál,

tégy inkább a fejedre, jó leszek sityaknak.

Éc péc kapuléc, szalad tovább Csimpilimpi,

szalad tovább Csampalampa, csak úgy porzik

az út, a kurta bocskor meg a sárga szanda,

túl vannak écen és pécen, minden kerítéslécen,

ahol az árokparton nem nő csak cicfarok,

s ahol a porfürdő eredménye elég randa.

Mit szól ehhez Csempeanyu? Hogy mehet be

így a lakásba Csampalampa, ahol minden,

a kád meg a fal, az egész ház csupa csempe.

— Éc péc kapuléc, képzeld Csimpilimpi,

Csempeapu meg kitalálta, hogy kívül is

csempe lesz minden, a lépcső, a terasz, a járda,

csempefal mellett nő a csempeminta málna,

a kapu se lesz örökké tárva-nyitva, mert

csempe kerül a léc helyére is, Csimpilimpi.

Csempék között csak én maradok csámpa.

— Ne szomorkodj, Csampalampa,

nehogy elcsempüljél itt nekem!

Gyere, birkózzunk egyet a gyepen.

Aztán majd kitalálunk mi is valamit.

— Kapuléc helyett csempe, Csimpilimpi.

Akkor már inkább szaladjunk ki a világból!

— Nem kell olyan messze szaladni, Csampalampa.

Az árkon túl, réten is túl, tudok egy jó helyet.

A régi homokbányában lakik Veréböreg,

róla azt beszélik, mindent tud, kivéve egyet.

Hogy mi az az egy, azt persze nem tudja senki.

Szóval, nem segíthet más, csak Veréböreg.

Éc péc tetőléc alatt lakott a jó öreg veréb,

míg be nem csempézték azt is, az eresz alját.

Addig sem volt egy veréblagzi az élet,

résen kellett lenni, jó mélyre rakni a fészket,

ahová nem fér be a gazda keze, nem éri el

a csirinyókat. Ó, hány csirinyónyak bánta,

amíg megtanulta a verébtörvényt: Veréb is

talál házat, veréb is talál magának helyet,

jó mélyen, amíg az emberek háza fedett,

és tele van réssel. De mióta bejött a csempe,

s akciós csempét kínál hétről hétre a lerakat,

csempe virít deszka helyett az ereszek alatt,

nincsenek rések. Hogy tud így résen lenni?

Sehogy. De öreg verében csak nem fog ki

a réstelenség! Talál magának házat máshol.

Így lett öreg verébből Veréböreg, a vándor.

Végül a régi homokbányában talált egy

elhagyott, de lakható partifecskefészket,

néhai lakója rég más partra költözött,

a homokfal meg legalább esőtől védett.

Éc péc tetőléc helyett csak a homok pereg,

az idő szárazra fordul, marad a jó meleg,

a bányató mélyére húzódnak a telepített halak,

de amíg horgászok jönnek, addig a verébnek

egy-egy morzsa még csak-csak akad.

De nem, most nem horgászok jönnek.

A homokban két kis écpéc vagy miaszösz szalad.

Csimpilimpi és Csampalampa. Kurta bocskor

és sárga szanda. Meg egy óriáslapu-kalap.

Ejha. Ilyet még Veréböreg se látott,

pedig megélt már egyet és mást a nap alatt.

— Hát ti meg hol jártok erre, ahol a madár

se tudja, mikor lesz belőle csempe? — köszönt

Veréböreg, s egy törmelékkupacra röppent.

— Veréböreget keressük, aki mindent tud…

— No és mi az a minden?

— …kivéve egyet.

— Akkor az már kettő. Mert mi az az egy?

No, mindegy. Áruljátok el, mi járatban vagytok.

— Éc péc, kapuléc, nemsokára csempe lesz

a helyén is, csempekapu, ki hallott már ilyet.

Csampalampa meg egyedül marad a csempékkel.

Nincs azok közt egy csámpa se, tök egyformák.

— Ne búsuljatok, van itt hely, meg annyi törött csempe,

látjátok, egytől-egyig csupa csámpa. Csámpadarab.

— Mit mondtál, Veréböreg? — kapta fel a fejét Csimpilimpi.

— Csámpadarab — ismételte Veréböreg, és már sejtette,

hogy legalább három dolog van, amit nem tud.

— De hisz ez óriási, te tényleg mindent tudsz —

kiáltotta Csimpilimpi, és a törmelékkupacra lépett.

— Csámpadarab. Írta és rendezte Csimpi és Csampa.

Családi nevükön Csimpi Limpi és Csampa Lampa.

— Éc péc kapuléc, Csimplilimpi hová mész?

— Ma nyitja kapuit a Csámpaszínház, nem is tudtad?

— Éc péc kapuléc, ki lesz benne a színész?

— Hát Csimpilimpi és Csampalampa meg a verébkar.

— De hát a verébnek szárnya van, Csimpilimpi.

— Sok veréb, ha csiripol, az már verébkar, nem is tudtad?

— Most már tudom. Jó, hogy ilyen okos vagy…

Öhmm… Hölgyeim és Uraim, Nagyérdemű Közönség,

megnyitja kapuit a Csempeházi Csámpaszínház!

Elsőrangú vándorszínészekkel a főszerepben,

élő díszlettel és verébvegyeskarral a háttérben,

s az előtérben Önökkel, Tisztelt Nagyérdemű.

Jöjjenek, várja Önöket sok meglepetés és derű.

Éc péc kapuléc, Csimpilimpi nagy színész,

Csampalampa meg egyenesen zseniális.

A verébvegyeskart pedig megirigyelhetné Párizs,

New York és Monte-Carlo. És Szingapúr is, persze.

Mert ahhoz csak egy Veréböregnek van mersze,

hogy csámpabasszus és csempeszoprán együtt

énekeljen, nem beszélve a csirinyószólistákról.

S az élő díszlet is Veréböregnek jutott eszébe:

minden kapulécen lesz egy verébénekes,

aki a léc tetején éneklés közben is táncol.

Szóval, siker volt, Csempeanyu a könnyeit törölte,

Csempeapu meg csak a torkát köszörülte,

próbálgatta biztos, lehet-e belőle jó kikiáltó.

Aztán rájött, hogy persze, hiszen a Csámpa-

színházban megy minden, szinte magától.

2.

Kaporszakállú Nagy Kapor,

kaprok között a legnagyobb

királynak nem volt guglija,

egyáltalán, internete,

ő még nagy bőszen kuglizott,

ha játszadozni támadt kedve.

Ilyenkor hívta mesterét,

Kaportürelmű Kis Kaport,

a híres kuglibajnokot,

ő válasszon ellenfelet,

akivel kuglipástra állhat.

Jött is a bajnok Kis Kapor,

már messziről integetett,

egyik kezében kuglifával,

másik kezében sportszatyorral.

— Ó, bősz Kaporszakállú Nagy,

te leszel kuglipartnerem,

ha meg nem sértelek vele,

és elfogadod kihívásom.

Kaporszakállú tudta már,

ma is leckét kap kugliból,

s a kugli mellé bőszülésből,

és tudta, kaportürelem

nélkül hiába Nagy Kapor,

és hiába kaporszakállú.

4.

Kaporszakállú Nagy Kapor,

kaprok között a legnagyobb

szívű és lelkű jó király,

ó, reménytelenül szerelmes.

„Szép vagy, a hamvas áfonya,

húsos som érett gyöngysora,

de még a telt keblű fai

eper sem ér fel szépségeddel.

Napernyőkontyod oly fehér,

mint égi felhő szárnyai,

és illata, és íze is

akácvirágok édessége.”

Ilyesmit gondol Nagy Kapor,

ha bodzahölgyét kémleli,

és nagyot sóhajt jó Kapor,

egész Kaporvár vele sóhajt,

tizenkét bölcs tanácsnoka,

na és a tizenharmadik,

amíg a hű kaporszakács

finom bodzaszörpöt nem készít.

Akkor nyugszik meg Nagy Kapor,

mikor az ernyő díszeit,

fehér virágját ízleli,

s a sárga virágport, ami

akár kaporé is lehetne.

5.

Kaporszakállú Nagy Kapor,

kaprok között a legnyugod-

tabb szívverésű bölcs király

csak egyszer nyugtalankodott,

egyszer, úgy istenigazából.

Szomszédja, Cickafarka úr,

a kertmezsgye-tulajdonos,

kinek van ugyan birtoka,

mégis, mindenütt ott terem,

a tartományok mind tele

a cickafarka vérivel,

a szemtelenje mindenütt,

ahol csak lehet, szárba kap,

és ráadásul mind fehér,

akár a bodzahölgy ernyője.

Nos, ez a Cickafarka úr,

kaproknál közönségesebb,

azt merészelte mondani,

hogy istennőtől kapta cickát.

És gyógyítani tud, igen,

mikor a szívet fájdalom,

a testet dárda sebzi meg,

egy csöppnyi cicka, cickalom

a fájdalomra épp elég,

a seb pedig gyorsan beforr,

csak bársonyos kis heg marad

nyomában, mint a cicka farka.

„Hogy mondhat ilyet valaki,

ilyen nagyképű hogy lehet?” —

dúlt-fúlt magában Nagy Kapor,

és érezte, szíve kihagy,

nedvkeringése elmarad

egy pillanatra, majd megint,

a kaporszakállú mindenit,

ez nem tréfadolog, de nem ám.

Hívatta rögtön orvosát,

hogy vérnyomását mérje meg,

és szívverését számolgassa,

fejtse meg a zavar okát.

Kaporvár tudós orvosa

fejét csóválta s hümmögött:

— Hmmm, ez egy izé, valami,

az okára, hmmm, ugyebár,

nem talált rá még biztosan

a tudomány, a tüneteit

azonban már enyhíteni tudja.

Felírt hát ezerjó bogyót,

hogy nyugodjon le a beteg

kaporszív, ne hagyjon ki már.

— Ilyen balga, óóó, hogy lehet

a tudomány! — fortyant fel erre

Nagy Kapor, s Cicka úrra gondolt:

„Lehet-e fájdalomra ír,

haragvó szívre nyugtató

a cickafarka csöppnyi nedve?”

Míg válaszra lelt Nagy Kapor,

kaporszakálla megfehérült,

sok szakálikát hullatott,

s torkát kaparta valami,

mikor a kerítésen át

a szomszédjának kezet nyújtott.

Azóta Cickafarka úr

barátja s háziorvosa,

bár mostanában nem nagyon

hagy ki a szíve Nagy Kapornak.