Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisegér, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De nem templomban lakott ez a mi egerünk, de nem is egy szépen berendezett ház gazdag éléskamrájában vagy padlásán, még csak nem is kint a mezőn, hanem — ha hiszitek, ha nem — egy színházban. Egy színházban, ahol minden szombat és vasárnap délelőtt rengeteg gyerek ült a nézőtéren, és kitágult szemmel nézte a meseelőadást. Hétköznap felnőtteknek írt darabokat játszottak, és a mi egerünk az összesnek kívülről tudta a szövegét. Mert ő ugyanis született színházi egér volt — ahogy a szülei és nagyszülei is. Miért? Mert kimondhatatlanul szerették a színházat. Azt hallottam, hogy amikor a mi kis egerünk megszületett, az anyukája és apukája össze is veszett, hogy melyik színházi figura nevét is adják a kisfiúknak. Az apukája azt szerette volna, ha a hős Tell Vilmos vagy a deli János vitéz után kapja a nevét, de az anyukája hallani sem akart erről. Ő a szép Rómeó nevét akarta adni a kisfiának, és annyit könyörgött, sírdogált, hogy a végén teljesült a kívánsága. Rómeó nőtt, nődögélt, szép, okos, nagy egér lett. Végigfülelt minden próbát, és ott volt minden előadáson. Fejből tudta mindenkinek a szerepét! De ne higgyétek ám, hogy könnyű élete volt! A színházban ugyanis mindenki félt az egerektől, kivéve Öltő Margarétát, az öltöztetőnőt, de róla majd később mesélek. Öltő Margarétán kívül, sajnos, mindenki üldözte, mindenki agyon akarta csapni Rómeót. A hölgyek éles hangon visítoztak, és az asztalra másztak előle. A férfiak cipőkkel dobálták. Nem is sejtették, hogy sokszor Rómeó súgta be nekik a szerepük szövegét, amit épp elfelejtettek, megmentve az előadást. Rómeó legádázabb ellensége Tralla Lilla volt, a primadonna. Nagyon rossz volt ez a Tralla Lilla! Minden alkalommal, amikor premiere volt, patkánymérget szórt szét a folyosón — így akarta megölni Rómeót. A premier a színházakban nagyon érdekes este. Ezen a napon láthatja a közönség első alkalommal a színészek játékát, amit azok rengeteget próbáltak a rendező irányításával. Minden premier nagyon izgalmas este. Ekkor derül ki, hogyan sikerült a munkájuk. Ilyenkor a színészek és színésznők nagyon idegesek, annyira remegnek, hogy hangosan koccan a foguk, a rendezők meg el is szoktak ájulni… Legalábbis ezt hallottam.

Egy gyönyörű tavaszi estén A mikádó című operettnek volt a premiere a színházban, ebben a zenés játékban a színészek énekelve beszélgetnek egymással. Tralla Lilla művésznő énekelte a darabban a vérszomjas Katisha szerepét. Mint minden premieren, most is kitette öltözőjébe a patkánymérget. Erről azonban Rómeó mit sem tudott. Szokása szerint felkapaszkodott a zsinórpadlásra — ez a színpad feletti, nagy magasságokban levő tér, ahonnan leengedik a díszletelemeket, festett vászonfalakat —, és onnan hallgatta olvadozva a zenekar játékát és az énekesek csodaszép hangját. Guszti, kedves pajtása épp ekkor érkezett meg mellé lihegve, ő ugyanis alig bírta óriási pocakját felcipelni a végtelen hosszú köteleken a nagy magasságba.

- Rómeó! Rómeó! — szuszogta.

- Most ne zavarj, kérlek.

- De… Rómeó!

- Nem ér rá később, Guszti? Mindjárt vége az első résznek.

- Ó, Rómeó, mért vagy te…?!

- Psssszt!

- …ennyire szerelmese a színháznak?

Guszti nagyot huppanva leült, s maga elé motyogta: - Mért kell folyton bámulni ezeket az előadásokat? Hiszen végignézte már az összes próbát...

- Psssszt!

- Hát nem mindig ugyanaz a vége?! Hogy nem lehet megunni?

- Hallgass már!

- Ideülök a közeledbe, akkor talán jobban hallod, hogy korog a gyomrom… Éhes vagyok!

- Szerezz magadnak ennivalót!

- Már minden létező helyet felkutattam. Jártam a súgólyukban, hátha Halk Hajnalka, a súgó hagyott némi morzsát a szendvicséből. Körbeszimatoltam a színpad alatt, aztán itt a zsinórpadláson… Semmi. Végül nagyon megörültem: a színpad melletti asztalon egy hatalmas kenyeret találtam, mellette egy óriási darab sajt! Közelebb lopóztam, körbenéztem…nincs egérfogó… kitátottam a számat, beleharaptam… PAPÍRBÓL VOLT!!!!!

- Kelléksajt! — mondta mosolyogva Rómeó.

- Kelléksajt, kelléksajt, kelléksajt!!!! Bolondok ezek itt mind a színházban! Hát mi abban az élvezet, ha papírt esznek?!

- Nem eszik meg igazán…

- Mondom, hogy bolondok!... Nem lehetne, hogy…

- Szó sem lehet róla!

- De tudod, hogy nála mindig akad egy kis bonbon vagy csokoládé. Tralla Lilla szeret nassolni.

- Akár csak te…- vágta rá Rómeó, s nekilódult lefelé a kötélnek.

- Most hová mész?

- Tralla Lilla művésznő öltözőjébe.

- Köszönöm!!!! Hozd el az összes bonbonját!

Rómeó ekkor visszaszökött Guszti mellé:

- Tudod, mit nem értek? Hogyan lehetséges, hogy ennek a gonosz, rossz Tralla Lillának ilyen gyönyörű hangja van? Ha bánni is szépen tudna vele, igazán nagy színésznő lehetne. Csak ahhoz szív kellene… valódi érzelem. Nem?

- Tudod, hogy én az ilyesmihez nem értek. Menj már, mert éhen halok! — nyüszítette Guszti.

Az első felvonás befejeződött, a függöny hatalmas tapsok közepette legördült. A színfalak mögötti folyosókon, az öltözőkben felhangzott az ügyelő hangja:

- Mikádó szereplői, figyelem! Az első felvonást befejeztük. Az első felvonást befejeztük. Húsz perc múlva a második felvonás kezdésére hívok. Húsz perc múlva a második felvonás kezdésére hívok — ismételt el minden mondatot Recsegő Ricsi, az ügyelő.

Tralla Lilla önfeledten perdült az öltözőjébe.

- Ez az! Remek voltam! Megfogtam őket! Elkápráztattam őket! Csodálatos vagyok! (kikiált) Margaréta!...Tralla Lilla nevétől lesz hangos a város! Mindenki Tralla Lillát fogja imádni. (kikiált) Margaréta!!! Megnyúzlak, ha nem vagy itt rögtön!!!!

- Itt vagyok, kedves Tralla művésznő. Mire volna szüksége? — mosolygott az ajtóból Öltő Margaréta.

- Nem is tudom, igazítsd meg a ruhámat, porold le…egy kicsit foglalkozz velem!

- Kérem, művésznő.

- Fantasztikus vagyok ma, Margaréta.

- Mint mindig, asszonyom.

- Én mondom: egyedül kellene játszanom minden darabot, akkor lenne csak igazán nagy a siker.

- Mondják, a színház csapatmunka. S hogyan játszaná el a legszebb szerelmes történeteket egymaga? — ellenkezett szelíden Margaréta.

- Badarság! Nem számít a történet, nem számítanak mások, nem számít semmi! Miattam jönnek az emberek színházba. Engem akarnak látni.

- Lehet, hogy így van, Tralla művésznő.

- Nem lehet: biztos! Ó, még mindig itt van a patkányméreg. Hogy az a nyavalyás egér nem tud belőle enni! Kiszimatolják rögtön a büdös kis dögök.

- Szóval méreg? — suttogta maga elé Rómeó — Azért volt olyan csalogató az illata. Jobb lesz odébb állni!

- Hogyan, kedves művésznő? Csak nem akarja szegény Rómeót megmérgezni? Mit ártott önnek? Hát nem emlékszik, mikor éppen a Hókirálynőt játszotta, s megakadt a szövegben, Rómeó súgta be önnek úgy, hogy senki sem hallotta?

- Ne is emlékeztess rá! ÖÖÖ, vagyis, miket is beszélek! Nem akadtam meg a szövegben. Én soha sem hibázom! Végtelen haragra gerjesztett a tudálékosságával! Hogy merte az a nyomorult kis mitugrász venni a bátorságot, hogy a nagy Tralla Lillának súgjon?!

Rómeó épp az ajtó felé iszkolt.

- Ott van! Csapd agyon! Öld meg! Nem is, majd én!

- Asszonyom, nem szabad! Nem teheti!

Mikor Tralla Lilla már majdnem elérte Rómeót, Öltő Margaréta ellökte a kezét. Soha életében nem követett el még hasonlóan agresszív tettet. Arca egészen belepirult.

- Te nyomorult! — süvöltötte Tralla művésznő - Megmentetted! Véged van! Azonnal megyek az igazgatóhoz, és követelem, hogy bocsásson el! Te áruló! Megkeserülöd! — azzal kiviharzott az öltözőből.

- Na, ezt jól megcsináltad, Margaréta. Ennek fele se tréfa… — mormogta maga elé az egyedül maradt öltöztetőnő, s egy könnycseppet morzsolt el az arcán.

- Margaréta!

- Hát itt vagy, Rómeó? Látod, itatom az egereket…

- Most mihez kezdesz?

- Az majd szépen kialakul. Hiányozni fog a színház, Rómeó. Ötven évet szolgáltam itt. Öltöztettem a színészeket és színésznőket, mostam, foltoztam a díszes jelmezeiket. S ha tehettem, mindig meglestem a színpad mellől az előadást. Ötven év…az hatszáz hónap, s az tizennyolcezer este…s ebből a tizennyolcezer estéből egy sem volt ugyanolyan. Minden este másmilyen volt az előadás. Még akkor is, ha ugyanazt a darabot játszották. Szerettem a tapsot is hallgatni. Úgy éreztem, hogy egy kicsi-kicsi része nekem is szól, hogy a közönség egy kicsit Margarétát, az öltöztetőnőt is megtapsolja szolgálataiért. Csodálatos dolog a színház, hiányozni fog.

- Veled tarthatok?

- Mi jól megértjük egymást, Rómeó. Ha szeretnél velem tartani, nem bánom.

Recsegő Ricsi hangja ismét megszólalt a hangosbemondóban:

- Figyelem! Öltő Margaréta menjen az igazgatóhoz. Öltő Margaréta menjen az igazgatóhoz. Mikádó szereplői figyelem! A második részt öt perc múlva kezdjük! A második részt öt perc múlva kezdjük!

Margarétát még abban a percben elbocsátotta az igazgató. Szegény öltöztetőnő összecsomagolt, s elhagyta a színházat. Rómeó pedig Margarétához került. Ám amikor az egérvilágban híre terjedt, hogy milyen jó dolga van Rómeónak Margarétánál, ahol békében, biztonságban, és ami a fő, nagy szeretetben élt, egymás után megjelentek Rómeó rokonai:

- Nem maradhatnánk mi is itt nálad, drága Margaréta? Jók leszünk, meghúzzuk magunkat, nem csapunk zajt. Beérjük némi kis kenyérmorzsával, szalonnabőrkével, ugye, befogadsz bennünket?

A jószívű Margaréta nem tudott nemet mondani Rómeó rokonainak. Nemsokára úgy elszaporodtak az egerek a házban, hogy a lakók nem győztek háborogni, amikor hol itt, hol ott látták valamelyiküket a folyosón surranni. Mert ugye, nem kuksolhattak örökké a lakásban, időnként ki is kellett menniük. A lakók nagyon fel voltak háborodva. Különösen a házmester, a dörgedelmes szavú Jeromos dühöngött, és megígérte a lakóknak, akik gyűlést hívtak össze, hogy úgy kidobja a házból Margarétát, egerestől, mindenestől, hogy a lába sem éri a földet. Hiába kérlelte őket Margaréta, hagyják meg őt a lakásában, hiszen hová is menne... Mivel nem volt hajlandó szélnek ereszteni az egereket, bizony, kitették a szűrét a házból. Vette hát a nagy, öreg hátizsákját, becsomagolta a kevéske holmiját, és elindult. Persze, az egerek is vele tartottak. Ott kucorogtak a hátizsákban, Margaréta kabátzsebében, a kendője alatt, a kabátujjában, a szoknyája redői között és a fürtökben a sálja alatt, a jó melegben.

Margaréta összeszámolta maradék kis pénzecskéjét, s kifizetett belőle három éjszakát a városi szállodában. Három nap… gondolta… addig történnie kell valaminek! Mindeközben Tralla Lilla mást is kitúrt a színházból: Kotta Tihamért, az öreg énekest. Nem szerette őt sem, s már jó régóta azon mesterkedett, hogy valahogy elzavarja a színháztól. Minden nap panaszra ment az igazgatóhoz, hogy Tihamér elfelejti a szövegét, és ezzel összezavarja őt, mert nem mondja pontosan a végszót, ami után ismét ő következik. És hogy egyre fakóbb és rosszabb a hangja… De Tihamért mindenki szerette, ezért nem bocsátották el a színháztól. Egyszer azonban nagy baj történt. Az egyik darab végén Tralla Lilla játszotta figura meghal. Tihamérnak kellett volna felemelnie, de mivel Tralla a sok süteménytől nagyon dundi lett, Tihamér pedig már öreg és gyenge, nem bírta el. Ott erőlködött szegény feje, sokan már kuncogtak a nézőtéren, amikor végre sikerült felemelnie. Igen ám, de megtartani csak nem bírta. Tralla Lilla lecsúszott, és nagyot nyekkenve elterült a színpad deszkáin, mint egy béka. ÓÓÓÓ, kiáltotta fájó ülepét nyomogatva Tralla, mire a közönség akkorát nevetett, hogy majd összedőlt a színház. Mert ki látott már olyan tragédiát, ahol egy halott a fenekét simogatva jajgat? Az emberek nem győztek kacagni, de bizony szegény Tihamér nem lett jókedvű. Tudta, hogy Tralla Lilla ezt nem hagyja annyiban. Nem is hagyta. Rögtön berohant az igazgatóhoz, és kijelentette: vagy ő marad, vagy Tihamér. Mert ha nem bocsátják el azonnal, akkor nyomban felmond, és más színházhoz szerződik, mert őt, a híres primadonnát minden színházban tárt karokkal várják. És mivel az igazgató tudta, hogy a közönség nagyon szereti hallgatni Tralla Lilla hangját, leginkább ezért fizeti meg a belépti díjat, fájó szívvel megvált az öreg színésztől. De neki legalább volt hová mennie, nem úgy, mint Margarétának. Szegény feje! Három nap mindösszesen, hogy történjen valami. Pislákoló gyertyafény égett a szállodai szobában, ahol meghúzta magát a varrónő.

- Margaréta, muszáj pihenned. Már két éjszaka nem aludtál. — unszolta Rómeó.

- Kicsit nyugtalan vagyok, Rómeó. Ez az utolsó éjszakánk itt: elfogyott a pénzem, s

nem tudom, mi lesz holnap. Hol fogunk aludni? A szálloda tulajdonosa nagyon kedves ember, de nem maradhatok nála, ha nem tudok fizetni. Valami csoda segíthetne csak. Valami remek ötlet…

- Pihenj le, Margaréta, ha kicsit alszol, talán utána jobban megy a gondolkodás.

- Igazad lehet, Guszti… Hiába, de nem megy, nem tudok aludni.

- Talán, ha számolnád a bárányokat!? Azt hallottam…

- Guszti! Pszt! Pihenj csak le, Margaréta, mi pedig énekelünk neked. Az talán segít — szólt Rómeó. - Emlékeztek arra a gyönyörű kórusénekre, ami tavaly ment a színházban?

- Igen! Hát hogyne! — cincogták az egerek.

- Na, azt még én is minden alkalommal meghallgattam. Ki is írta? Zárda? Verda? Verdi! Igen, az remek egy komponista lehetett. — okoskodott Guszti.

- Jaj, egérkéim, az nekem is a kedvencem!

- Csak feküdj le, így. Most pedig kezdjük el.

Az egérkék csodálatosan énekeltek. Minden szeretetüket beledalolták a hangokba. Hol egészen halkan, hol hangosabban énekeltek, szinte egy hanggá fonódott össze a sok kicsi cincogás. Margaréta elbűvölve hallgatta kis barátait, s lassan álomba szenderült.

A szálloda tulajdonosa éppen ezekben a percekben sétált el az öltöztetőnő szobája előtt, s meghallotta az egérkórust. Belesett a kulcslyukon:

- Ez nem lehet igaz! Egerek éneklő kórusa! Jól látok? Jól hallok? Vagy csak a bor szállt a fejembe? Ez hallatlan! Ez csodálatos!

Másnap alig várta, hogy a vendég felébredjen, s személyesen bevihesse neki a reggelit.

- Hogy aludt, kedves asszonyom?

- Köszönöm, végre nagyon jól.

- Mondja csak, kedves Öltő asszony! Lehetséges, hogy én egereket láttam ebben a szobában az éjjel?

- Egereket?... Nos, hogy egereket-e?... Kedves uram, tagadhatnám, de nem kenyerem a hazugság. Igen, egereket látott, az én barátaimat. De a pénzem úgyis elfogyott, így megyünk is, nem zavarunk itt tovább. Elnézést kérek az esetleges kellemetlenségekért.

- Kellemetlenségekért? Kellemetlenségekért? A maga egerei több szólamban énekeltek!!!!! Kristálytiszta hangon!!! Fantasztikus összhangban!!! Mennyit kér értük?

- Hogyan, kérem?

- Mennyit kér értük, az Isten szerelmére?

- Kedves uram! Az egerek a barátaim, nem rendelkezem velük.

- Akkor legalább kössön velem alkut! Itt a szálloda nagytermében felléphetnének az egerek. Azt csinálnák, amit a szobában: énekelnének, táncolnának. Ilyet nem látott még a világ! Ez valóságos szenzáció! Hogy tudta őket ilyen dolgokra betanítani? Egérkék! Hol vagytok? Mit szóltok?

- Itt vagyunk. Itt vagyunk — merészkedtek elő az egerek - Te mit mondasz, Margaréta? Valóban szépen énekeltünk?

- Varázslatosan szépen, az már igaz.

- Én is? Én is? Hiszen egyenként alig hallani a hangunkat, de közösen… közösen…együtt már hallanak minket. Csak figyelni kell egymásra. Akrobatikus mutatványokat is beletehetnénk! — örvendeztek az egérkék.

- Önökre bízom! Én a helyet s a közönséget biztosítom! Nos? Mit mondanak az ajánlatomra?

- Rendben, akkor legyen!

Az Egérszínház előadásait kirobbanó lelkesedés fogadta. Hát még, amikor kiderült, hogy Rómeó az összes darabot fejből fújja, s hol Hamlet, hol Othello vagy Lear király monológját adja elő! Az emberek nevettek és sírtak! Levegőhöz sem jutottak a sorozatos meglepetésektől, melyekben az egerek társulata részesítette őket. Margaréta pedig állhatatosan öltöztette őket a kicsiny kis fellépő ruhákba, amiket az éjszaka varrt nekik. S tudta, hogy az egereknek járó fergeteges tapsvihar kicsi kis része neki is szól, a háttérben szolgáló Margarétának. S újra boldog volt. Az egerek színháza elcsalta a nagyszínház közönségét is. Mindenki őket szerette volna látni. Főleg, amikor Tralla Lilla szép lassan minden kollégáját kirúgatta, s így egyedül maradt a színházban. Az emberek pedig megunták, hogy folyton csak őt kell hallgatniuk, s egyre kevesebben vettek jegyet. Mígnem a színháznak be kellett zárnia. Tralla Lilla a színház bezárásának napján utoljára benézett még az üres színházterembe. Amit azelőtt sohasem tett még meg. Leült a színpad szélén, s hallgatta a terem csendjét. Behunyta a szemét, csak várt, csak hallgatott. S egyszerre a terem elkezdett zsongani, tele lett hangokkal, érzésekkel, tapsokkal, morajlással és mélységes csendességgel. Életre kelt minden emléke, ami a színházhoz kötötte. És sírt. Tralla Lilla, talán életében először, sírt! Fájt neki a magány. S egyszerre csak hallani kezdte a Mikádó című operettből Katisha egyedüllétről szóló áriájának kezdő akkordjait. S úgy kezdte énekelni, olyan mélységesen mély átéléssel, mint még soha-soha. De gyönyörű is tud az lenni! Tralla Lilla nagyon boldog volt, mikor kijött a színházból. Mert felemelő érzés az, amikor az ember igazán jól játszott a színpadon. Még akkor is, ha azt éppenséggel egyetlen egy néző sem látta. Tralla Lilla nyugdíjas korában rendszeresen ellátogatott az egerek színházába, ami meg sem állt a teljes világsikerig. Margaréta és egér barátai eljuthattak az összes földrészre, az összes népekhez, s mindenütt lenyűgözték közönségüket egymásra figyelő, szeretetteljes játékukkal. Olyanok voltak, mint az igazi színházak. Azzal a kivétellel, hogy az egerek színházában — mivel Guszti volt ennek a felelőse — soha nem ettek kelléksajtot, mindig csakis igazit…