Deák-Takács Szilvia
1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Deák-Takács Szilvia
Levél Eleve Zsírsátánhoz
Kedves Zsír, vagyis hm, mikrokozmoszunk Űrsátánja, hálás vagyok, hogy levetkeztél, vagyis hogy hm, levetted a zsíri ruhád, mert folyton bajom volt az ékezeteiddel, állandóan mást akartál, mint ami dukált, a zsiradékra is hosszan vágytál, mert neked minden zsír hosszan volt jó; nem olyan nagy ördöngösség ez, na ez a másik, mert az ördöngős szót héthosszat magyarázhattuk: van ám olyan, ha megszáll valakit a valami.
Van az az első villanat: hogy ülünk egy közös tűz körül, a hajad nem a láng fényétől piroslik, csurgatjuk a kenyerünkre a zsírszalonnából, amit.
Hirtelen elálmosodom, biztos a láng imbolygása ringatott el, olyan lehet, mint a lassú kilövés, lassú keringés, és már várom is, már látom is, jön egy lassú léptű ember, lassú, de robosztus, lánc lityeg a nadrágderekáról, talán óralánc, talán kulcscsörgést fokozó eszköz, leül ez a figyelemfelkeltő ember egy zongora mellé – nem értem, hogy került ide a zongora, ide a tűz mellé –, miért van rajta szkafander, de ez csak a láng imbolygása miatt lehet.
Játszani kezd, vicces, hogy közben komoly, pedig egyébként vicces, kiint a többieknek, mind ingatják egyetértőn a fejüket, már mind értik őt, egyvalaki a hozzá közelállók közül odamegy és furcsa testhelyzetet vesz fel, valamivel leönti magát, lekeni magát, nagyon egyetértenek; abban, ami nem álom, kicsurog a zsír.
Indák tekerednek, talán a zongorára, talán a láncára, tetszik nagyon, nem zöld indák, hanem feketék, már láttam valahol, egy könyvben talán, vagy csak a lényeget emelem most ki, félálomban, a tűz és a zongora között valahol, lebegve, lebegtetve.
Negyven zenedarabból választhatunk, rábökök a harmincötödikre, onnantól ismerős, nekem is harmincöt kisbolygó volt az égboltomon az első találkozáskor, ébredni kellene, egyre zavarosabb a mondatvilágom.
Beúszik a képbe egy elöltöltős mosógép, egy vámpírfogú lény, aki őzeket simogat, szelíd őrült, megrázza a vállam, elszállt valami, marad a fejemben a negyven darab harmincötödikje.
