Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Egy nagy-nagy városban lakott, ahol a házak égig értek, autók suhantak a szürke utcákon, s a csillagok helyett a lámpák fénye világított be az ablakon. Nagyon magányos volt, hiányzott neki az erdő dallama, a friss forrás vize, és az állatok szava. Madarak csak ritkán repültek arra, s a macskák is gyors suhanásban tűntek el a mogorva tekintetek elől. Nemszeretem világ vette körül, hideg és üres. És akkor mesélni kezdett. Körbeszőtte magát a láthatatlan világ lényeivel, akik sorra megjelentek, hogy vigaszt nyújtsanak számára. Ott volt körötte a sok állat, az erdő fái, madarai, s Kedves Herceg, aki társa volt minden bánatában, örömében.

Aztán felnőtt, de kedves világa vele maradt, mert a valódi, szemmel láthatót, még mindig hidegnek találta színes szépségre vágyó lelke. És akkor elkezdett írni, hogy más is láthassa azt a szépet, ami addig csak az ő lelke számára volt látható. De ez mind kevés volt számára, mert igazi fák között akart sétálni reggelente, igazi vizet akart inni, kútból húzott frisset, látni akarta a csillagokat éjjelente, s a Holdat, mely aranyfolyosóként ragyog a padlásszobában.

És akkor talált egy követ. Más, közönséges kőnek találta volna, abból sem a legszebbnek, de ő megértette, hogy a kő hozzá beszél, s azt is értette mit mond neki. A kővé vált mesekönyvet tartotta kezében, s megtudta, hogy a mesék varázslatának feloldását életfeladatául kapta. Ahogy kezében tartotta a követ, érezte, hogy áramlik át rajta a sok érzés, újabb és újabb gondolat. Tudta, hogy fel kell oldania a gonosz varázslók átkát a mesékről, hogy újra értsék, olvassák az emberek az időtlen idők üzenetét a láthatatlan világ rezdüléseiről. És akkor, ott, a kővel a kezében fogadalmat tett a mesék hordozóinak, az őstudásnak, hogy hirdeti a tanokat, s tanítja a meséket, hogy mindenki értse, és e törvények szerint éljen a Mindenség örömére.

A tündérek és az angyalok elvezették egy szív alakú kertbe, de ezt a szívet csak ő látta annak, ami valójában volt, a mesebirodalom egy itt maradt darabjának. Kidűlt, bedűlt házak voltak ott, szétszabdalt terek, de ő a szívével látta ezt, s ezért gyönyörűnek látta. Nekifogott hát a nagy munkának, hogy olyanná alakítsa a kertet és a házakat, hogy más is láthassa szabad szemmel mesebeliségét, s varázslatosságát.

Teltek-múltak az évek, s a kert alakulni kezdett a tündérek keze nyomán, s lassan a házak is meseformát öltöttek. Életindák kanyarogták körbe a falakat, s játékos tárgyak tették szerethetővé a belső tereket. Itt hallhatóak a mesék, anélkül, hogy elhangoznék egy szó.

Tükörré vált a kert, s a házak, mesebeli tükörré, mindenki olyannak látja, amilyen a lelke, mert azt tükrözi vissza minden vándornak, aki megpihenni tér ide. Kinek szép és tiszta a lelke, az tiszta forrásnak érez minden csepp vizet, s tündérek paradicsomának minden szegletet. Az a szivárványt látja a pókhálón megcsillanni, s a kis hangyában segítő társra lel.

Vindornyalaki Mesék Falva egy mesebeli hely, ahol minden csoda megtörténhet, ha hiszed, akarod, érzed.