Aznap éjjel Miri álma nehéz volt. Felriadt rá, visszazuhanva a testébe, valahonnan nagyon messziről, és a szemét még öntudatlanul nyitotta a sötétségre. Kiült az ágy szélére, lassan kelt fel. Lábujjhegyen a szoba sarkában álló lavórhoz lépkedett, vizet öntött a fehér apró kék virágokkal díszített porcelánkancsóból, és a hideg tóba merítette a tenyerét. A lavór és a kancsó nagyanyja öröksége volt, a kevés dolgok egyike, amihez ragaszkodott. A szavak is, amiket maga elé mormolt. Valami hálaféle, a jelentésükre már nem emlékezett. Akkor régen mama elmagyarázta a mondatok értelmét, de ő már elfelejtette, minden, ami megmaradt csak a mély hangzású szavak, a különös rigmus, „köszönöm, hogy visszaadtad a lelkemet”, valami ilyesmi volt. A gondolat, hogy álmában a lelke tőle függetlenné válik, és más uralom alá kerül, vagy épp szabaddá lesz, mindig elgyönyörködtette. Megtörölte az arcát. Miközben vastag fekete tincseit egy fehér csipkés pánt alá rendezte, megpróbálta felidézni az álmot. Nagymama értett az álmokhoz is. Tudta, hogyan hívja őket elő, részletesen el tudta mesélni, mi mit jelent. Neki nem ment. Felsóhajtott, bevetette az ágyat. Gyors és csendes mozdulatokkal dolgozott. Még akkor is sötét volt, amikor kilopózott apja házából. Az ajtót húsz centire nyitotta csak, a zsanér úgy még nem nyikordult. Egyszerű ruhát vett fel, villanyt nem gyújtott. A férfi, akihez készült úgysem látta őt, mindegy volt, mit vesz magára, csak az illata volt fontos, és a ruhája, hogy tiszta legyen, jó tapintású, puha, finom. Mert a férfi néha megérintette. Mióta beteg lett, nem volt képes rá, hogy szeresse őt, de nagyon ritkán, és ha nem is úgy, mint régen, hozzáért mégis. Indulás előtt vállára terített egy sálat is, széles kasmírt, ősz elején már hűvös volt a reggel, azután átbújt az ajtórésen, lefutott a pár lépcsőfokon és kilépett az utcára.

A férfi a hegyen lakott. Nem túl messze, de annyira igen, hogy sokáig kelljen gyalogolni. Sok volt a kanyar, mégis mindig odatalált. Már elsőre is hazatalált Hozzá, évekkel ezelőtt, jól emlékszik rá. Befordult az utolsó sarkon. Ott az utca végén, ott lakott a boszorkány. Ahogy elhaladt a háza mellett, az mindig borzongató volt. Tudni, hogy ki ő, mit csinál, és hogy van egyáltalán. Gyorsabban lépett, majdnem szaladt ilyenkor. Sokszor a cipőjét is levetette, hogy ne kopogjon az utca kövén, a mély csendben, ami szétterpeszkedett az ébredő városon. Nem félhetett. Ez is nagyanyja tanítása volt. Nem hihetett babonákban, számokban, nem fordulhatott jövendőmondókhoz és halott látókhoz, felette más a törvény, abban kell bíznia és csak abban, mondogatta az öregasszony.

Útközben eszébe jutott az álom is. Talán a hűvösség miatt. Úgy ébredt aznap reggel, hogy hideg van körülötte, és vér. Lassan alvadó, gőzölgő vér. Nincsenek szögek, nem kötötték fára, nem öntöttek rá vödörnyi jeges vizet, kukorékolnia sem kellett, mégis nagyon fázott, mindenütt érezte a hideget, ami körülvette, és a vér meleg páráját, ami felcsap az arcába. A mások vére, az Övé, a sajátja? Egy ismeretlen helyen volt, üres térben, a szél átjárt a bőrén, lehűtötte a levegő. Bárcsak tudná, mit jelent. Álmában letérdelt. Akkor ébredt fel. Nagymama mindig azt mondta, hogy ő különleges dolgokra született. És hogy majd elkezdődik egyszer, hogy ezt meg is látja. De ő csak takarította mások házait. A semmi különös életében ezidáig nem volt más, mint lemondás, munka és önmegtartóztatás. A férfi, akit ápolt, vak zenész. Beleszeretett, értelmetlenül. A férfi mást szeretett, nem őt. Azt a nőt szerette, aki elhagyta, a hűtlen feleségét. Mikáél azt mondta, olyanok ők, mint a szentivánéji álom szereplői. Nem akarta. Ki lenne ő akkor? Heléna? Biztosan nem. Honnan tudhatod, kérdezte a férfit, hiszen nem is látsz engem! Semmit sem látsz most! Megvakultál. És sírt aznap éjszaka. Akkor is letérdelt és sírt. Nyüszítve, lassan, ahogy a hajnal kapaszkodik fel az égre.

A boszorkány a hűtlen feleség barátnője volt. Az általa ajándéknak festett kép még mindig ott lógott a falon, Mikáél hálószobájában, az ágy felett. A kép egy vörös ruhás, arctalan nőt ábrázolt, és a fekete keretben a női alak táncolt, kihajolt a kép széléhez, karcsú derékkal, előrenyújtott kézzel, mintha csak átnyúlna rajta. Ahogy a háza sarkához ért, Miri lelassította a lépteit. Benézett a kertbe, fel a teraszra. Már késő volt elkerülni. A nő ott állt, fekete selyem köntösben, papucsban, kezében kávésbögre. A fejét úgy fordította felé, ahogyan a sáskák szokták. A törzse, válla mozdulatlan maradt, csak a nyaka fordult. És nem volt arca. Neki sem. Miri megborzongott. Lépéseire nyugalmat erőltetett, mélyet lélegzett, maga előtt nézte az utat. Érezte a hátában a gúnyos, vizslató tekintetet. Egy halk hangot hallott. Nem hat rád az átok, a Te Istened erősebb a gonosznál, minden átok, amit rád mondanak, visszafordul arra, aki azt feléd hordta. Ne félj! A te neved Mirjam bat Chaja. A nagyanyja hangja volt. Ma megtörténik, suttogta.

Amíg felért a kapuig a meredek domboldalon, kifulladt, meg kellett állnia pár percre, hogy megnyugodjon. Elhúzta a tolókaput, ami kerekeken gördült, nem nyikorgott. A férfi háza nagy és kényelmes. Vastag tölgyfaajtók és lépcsők, márványpadló, halvány sárgára festett falak, rajtuk festmények, metszetek, a szobákban mennyezetig érő polcok, tele könyvekkel, és a nappaliban két óriási fotel. Zongora, sarokban támaszkodó gitár. Mikáél még aludt. Miri belépett az ajtón. A mozgásérzékelő halkan pittyegett öt magas hangot. Levette a sálat és a papucsot, óvatosan beljebb lépett. Csendben, mezítláb ment föl az emeletre, leakasztotta a falról a képet és levitte magával a konyhába. A fiókból elővette a konyhakést. A vásznat kitépte a keretből, fél centis csíkokra vágta, azután bedugta az egészet a mosogató alatti szemetes kosárba. Éppen végzett, amikor meghallotta, hogy Michael jön lefelé a lépcsőn. Odalépett hozzá, a nappaliba vezette a karosszékhez. Elkészítette a reggelit, bevitte a borogatást a szemére. Ahogy leoldozta róla a kötést, hűvös tenyerét a férfi szemhéján megpihentette egy pillanatra és mintha imádkozott volna közben, lágyan megcsókolta a homlokát. Délben a konyhapultnál állt. Paprikát vágott apróra. Nem vette észre, hogy Mikáél mögé lép. Már nem várta. A férfi olyan volt, mint a macska. Nesztelen. Az érintése gyengéd. Ahogy hozzásimult a teljes testével, csak akkor eszmélt rá, hogy ott van vele. Karjait köré fonta és szorosan magához húzta őt. Lassan hajolt le hozzá, belecsókolt a nyakába, puhán, szinte alig érintve a bőrét. Finom volt. Miri nem mert levegőt venni. Kezében a kés mozdulatlanná vált. Lehunyta a szemét. Hátradőlt Mikáél mellkasához. A férfi szorosabban átölelte, csókolta tovább, tenyere a csípőjéhez csúszott. Miri letette a kést. Sírni kezdett, nem számított rá. Amikor megfordult, a férfi szemében nem látott mást, csak szerelmet. Az övé lett, ahogy még sohasem. Egészen. Péntek volt, tizenharmadika.

Érdekes, hogy Mikáél éppen a kép hiányát fedezte fel elsőként. Vallatóra fogta, számon kérte. Kiabált vele, elzavarta. Nem mondott semmit, köszönetet sem, és többé nem hívta őt, nem engedte be a házába. Meggyógyult. Visszanyerte a látását aznap, annyira mindenképpen, hogy újra koncertezett, tanított, de Miri csak az újságokban olvasta róla a híreket, nem találkozhatott vele személyesen. Mégis hatottak volna az átkok? Ezt nem tudja hinni. Egyet megtört már ő maga is. Tudattalan testét éjszakánként elhagyja a lélek, ami benne lakik, és minden álomban Mikáél mellett ébred, vele szeretkezik. Sétálnak a folyóparton, egymás kezét fogva járják a városokat, messzi, idegen tájakon. A férfi háza a hegyen volt. A hegy oldalában, és nem a tetején. Emlékszik rá, minden éjjel emlékezhet, milyen szépek voltak a napfelkelték ott. A hálószoba erkélyén hajnalban szélesre tárták az ajtót. Az ég vörösre festett bíbor és kék, rajta a fehér felhők csak csíkok. És ő közöttük száll, a férfi lelke pedig vele tart. Van egy élete, amiben továbbra is csak mások házát takarítja, mások kertjét gondozza. És van egy másik. Hogy melyik a valóság, azt nem áll szándékában eldönteni.