Ezt szépen összehoztuk,
súgott össze az öt érzékszerv.
Álmában az álomfejtő kést
nyomott a fehér rózsa szájába.

Azé kell, hogy legyen a jövő,
akit erre múltja feljogosított!
Ő pont annyit érzékelt a nézésből,
mint egykor te a tisztánlátásból.

Az oldalágakat és a fölfelé
gebeszkedőket is mind levagdostad.
Miután túlnőtte lehetőségeit a sors:
szabaddá vált az út a pusztulás előtt.

Napszálltakor komótosan
szállingózni kezdett a hó.
Lebontott állványzat a gyerekkor,
ma se másként, mint egykor.

Ez itt a kezdet és a vég
közös nyomvonala.
Kifüstölt tűzfészek,
szögre akasztott évek.
 
Nézd, valaha ez itt én voltam!
Ez itt meg majd te leszel.
Akkor is fogyasztja magát
a sors, ha több lett, mint volt.

Örökké hezitáló kérdezőbiztos.
Egy nyári estén várakozás közben
esélyt adtál a lehetetlennek.
Kutya nélkül maradt kutyaház.

Sértődős szél, jámbor eső,
hegynek titulált domb.
Versfényforrás. Rövidre
égett a körmondat lámpabele.

Folytasd, mondta a kezdet a végnek.
Fejezd be, kérte a vég a kezdetet.
Amíg e sorokat írtad, növelte
előnyét az éjszaka a nappallal szemben.

Semmi bajom az esővel,
ha elvert, megérdemeltem.
Megtisztelő volt tisztelni.
Szálka alá poklokra.

Egy-egy mondat helyi
értékét sohasem géppel:
mindenkor fejben számoltam ki.
Szála alá pokrócra.

Egész lett a félreértésből.
A százlábú sietősen fölfelé,
míg a kamatláb némi
noszogatásra lefelé araszol.