„Én, akit felrúghat a ló,

S a földből éppen csak kilátszom,

Nem ember szívének való

Nagy húrok késeivel játszom.”

(József Attila)

Ahhoz, hogy bármilyen műről véleményt, uram bocsá', elemzést írjunk, tisztában kell lennünk az alkotó személyével, személyiségével, lelkének titkos rezdüléseivel, mechanizmusainak, szimbólumvilágának működésével. Mivel magunkat sem ismerjük, hogy vehetnénk a bátorságot, hogy másról, a másik ember műveiről véleményt alkossunk.

Most én mégis vállalkozom ilyesmire, mivel megkértek rá, és én ilyen kérést vissza sosem utasítok.

Olyan valakinek a műveiről írok, akit még nem ismerek, de nagyon érdekel. Mivel bármennyi időt töltünk is együtt, nem tudok szinte semmit. Csodás védőburkokat, védekező mechanizmusokat és maszkokat épített ki, az ég tudja, milyen okból kifolyólag.

Amennyit azonban tudok, hogy egy isten által megáldott tünemény, aki úgy él a világban, hogy kérdéseket és válaszokat keres, mindezt óriási őszinteséggel. Ettől többet az ember nem tehet életében.

Ha alkotásról beszélünk, le kell szögeznünk az alkotás fogalmát (félreértések elkerülése végett). A kérdés, amelyet az alkotás címszó alatt találunk, úgy szól: „mit akarunk mondani?” Mondani szeretnénk-e valamit, vagy pusztán belső vívódásainkról, történéseinkről vetítünk képet a világba, remélve, hogy mások okulnak belőle, vagy csak érzelmi villámlásainkat formáljuk anyaggá, hanggá, gondolattá.

A képek láttán, amelyeket először egészen más megfontolásból néztem meg, egy középkori ima jutott eszembe, valahogy így szól:

„Ne gondoljátok, szerelmetes feleim,

Hogy a Sátán kívülről közelít felénk.

S mi azt mondjuk neki: APAGE, TÁVOZZ!

Mert a Sátán mibennünk lakozik.

S mi nem tehetünk ellene mást,

Mint hogy jó szorosan megöleljük.”

Ez a pici gyermek papírra, vászonra, fára vetítette ama csaták képeit, amelyeket vívott, könyörögve bárkihez, tán adna enyhülést. Olyan képek ezek, mint azok, amelyek középkori csatatereket ábrázolnak, óriási pusztulások közepette. Minden egyes kép más és más lelki csatatér, s érezzük, itt győzni nem, csak kiegyezni lehet.

Érdekességük és értékük abban rejlik, hogy nem öncélúan jöttek létre. Hordoznak valami általános értékűt magukban. Olyan üzenetfélét irányunkba: „Óvjátok a rátok bízottakat, idióták!”

Minden kép őszinte megnyilvánulás az emberi lét egyszerű csodájáról, s arról, hogy az emberek nagy része mennyire félreérti, vagy pusztán nemtörődömségből elsiklik felette. Születnek olyan jövevények ebbe a világba, amelyeknek érzékenysége határtalan. Védőburok nélkül született angyalok. Eme angyal hova máshova kerülhet, mint barbárok kezére, akik fel nem foghatják, micsoda kincs érkezett közéjük, beletúrnak és belevájnak piszkos kezeikkel. S az angyal számára két megoldás van: visszatérni eredetéhez, vagy hozzáidomulni ehhez a világhoz, kicsit elpiszkolódni, kicsit beolvadni. De az angyal túlságosan sok szeretetet hordoz magában, hogy magát megvonva a világtól, innen eltávozzon — inkább vállalja önmaga szétszedését, szétdarabolását, kínjait és szenvedéseit, marad, megpróbálva világítani nekünk, barbároknak.