Mindenki másként lazít.
Van, aki takarít, van, aki szalvétákat gyűjt, üveget fest, kertészkedik vagy éppen köt, úszni jár, erobikra, vagy esetleg szpinningre, netán golfozni, s van, aki olvas.
Ül a novemberi lucskos télben egy pohár forralt borral a kedvenc szobasarkában, s olvas. Mondjuk Fejős Éva regényét. Egyiket a másik után. Mert most már kettő van.
Két csajos könyv. Egyik sárga, a másik kék. Egyik sem bugyi-szín, inkább kellemes pasztellbe hajlanak.
*
Amikor erről a könyvről beszélek, a sárgáról, mindig Bangkok Hiltont akarok mondani. Koncentrálnom kell, hogy ne tévesszek — Bangkok, tranzit, erről van most mesélnivalóm, nem az évtizedekkel ezelőtt látott Nikolkidmen-filmről, amiben még vörösbongyorka volt, s helyesszeplős. Ó, és ugyanez van a másik regénnyel, a kék Hotel Balival is. Hotelhez nálam a California szó társul — a páromnak az Eagleshez pedig még a Chris a megfelelő kiegészítés, na és a Manchester United — s a tizennégy éves magam, amikor napjában tízszer hallgattam meg ezt a számot, s mentem vele a nagyanyám agyára, úgy istenesen.
Hiába, a korai bevésődés, ugye.
*
Hét ember, hét kereső története. Megfáradt üzletember, képzelt-beteg férfi, sikeres és szép nő, gyászoló anya, megcsömörlött orvos, örökbefogadott leány, farongba szerelmesedő thai prostituált. Életük fonala Bangkokban, ebben az „ölelő városban” egy regény-pillanatra találkozik. Abban a városban, ahol „minden megtörténhet”, ahol megfér egymás mellett légkondicionált pláza és szemetes piac, ahol minden és mindenki eladó, ahol fiúkból lányok lesznek, ahol minden olyan — más. A zajok, a szagok, az emberek. Csak az életek nem.
Bangkok, tranzit.
Fejős Éva regénye azt sugallja, hogy Bangkokban megváltoznak az emberi életek prioritásai. Az egzotikum varázsa, ó, igen. Átalakul, értelmet nyer ez az egész. Kérdés, hogy pusztán egy bangkoknyi pillanatra, röpke átmenetre szól-e ez az átalakulás vagy sem? Megtalálják-e a szereplők Bangkokon kívül is a saját Bangkokjukat, éljenek bármerre a földön? Lehet-e, s kell-e, fontos-e arra törekednünk, hogy megtaláljuk és megéljük a magunk Bangkokját? S rádöbbenünk-e valaha, hogy Bangkok bárhol lehet — körülöttünk, bennünk? Hogy jó esetben mindenkinek van egy Bangkokja …
Fülszöveg — magától is értetődik, hogy a keresést kerestem a regényben — ki kit miért vesztett el, s hogyan találja meg. Mert hogy mindenki megtalálja a megtalálnivalóját, részben vagy egészen, az nem volt kérdés számomra. Hiszen a műfaj kötöttségei megkövetelik. Ezt is. S aztán? Boldogság, szerelem.
*
Négy lány története. Egykori barátok — a legjobb jóbarátok. Tizenhét éve nem találkoztak.
Fejős Éva új regénye. Hotel Bali.
Ó, igen — trópus, egzotikum, varázslat. Ezt ígéri a cím. S bár a történet java része nem Balin, hanem Budapesten játszódik, mégsem csalódunk. Az egzotikumot az otthonosság érzése váltja. Ott vagyunk a Nyugatinál, a rakparton, Angyalföldön. A lányokkal, a barátnőkkel, akik tizenhét év után tértek vissza Magyarországra, hogy találkozzanak, csacsogjanak, „élveboncoljanak”. Sokat várnak ettől a találkozástól, leginkább lelkifurdalásukra gyógyírt. Életük fontos pillanatában találkoznak ismét — sorsuk fordulni készül épp, kié jobb, kié más irányba. Négy lány. Az író Szilvia, aki éppen szabadúszik, s első regényét írja, a sportmenedzser-festő Gabi, Dóra, aki a földi paradicsomban, Balin vezet szállodát, s a családanya Judit, aki különleges képességgel, rendkívül fejlett szaglóérzékkel rendelkezik.
Tizenhét. Ez volt a munkacíme ennek a regénynek, s nem is értem, a szerző miért másikkal jelentette meg. Na jó, ez így nem igaz — értem, tudom, hogy „izgalmasabb” a mostani. Ám a regényben rendkívüli fontossággal bír ez a szám, s nem pusztán azért, mert a szereplők tizenhét éve nem látták egymást. Ó, igen, kedves Olvasók, tovább is van, mondanám is még, ám nem tehetem, mert akkor sok izgalmas perctől, s az olvasás adta örömtől fosztanám meg Önöket.
*
S ezt nem tehetem, hiszen Fejős Éva regényeit jó olvasni.
Bár egy-két sajtóhiba azért megzavarja az olvasó-szemet, a könyvek kárpótolnak ezért, hiszen sodorja az olvasót a regény-lendület. Aki kezébe veszi, leül, s egy szuszra elolvassa, vagy ha nem tudja, türelmetlenkedik, hogy mikor folytathatja végre, mikor lesz vége a munkaidőnek, mikor alszik el a gyerek, mikor nincs több tanulni-, tenni-, írnivaló? Nem unatkozunk róva a sorokat. Belefeledkeztetőek a könyvek — futó leves sistergése a tűzhelyen, vagy felrobbant kávéfőzőből származó zacc a konyhafalon emlékeztet rá, mennyire.
Fejős Éva azokat a helyeket írja meg nekünk, amelyeket ő is ismer, szeret: Bangkokot, Barcelonát, Budapestet. Szereplőit is mind kedveli, bár, érzésem szerint mindkét regényének van azért „fő” szereplője. A Bangkok, tranzitban David ez a szereplő, hiszen Lian, a félvér örökbefogadott lány és Saolla, a szép madám sorsa is hozzá kapcsolódik. A Hotel Baliban pedig Dóra, az érzései elől a világ végére menekült menedzser, aki tizenhét év után sem tudja feledni álmai férfiját. A szereplők maguk árulnak el magukról mindent — visszaemlékeznek, naplót, vagy önéletrajzi ihletésű regényt írnak, mint a Hotel Baliban Szilvia.
Jó olvasni a Fejős-regényeket, még akkor is, ha már a történetek elején tudható, kitalálható, ki kivel van, mi is történik majd. Jó olvasni őket, bár a Bangkok, tranzittal úgy voltam, hogy időnként bekúszott a fejembe az újságíróFejősÉva–hang. Lehet ezért, mert olvastam a Nők Lapjában megjelenő Thaiföld-beszámolóját, amiben leírta mindazt, aminek jó részét a regényben megírta: lányokat, akiket fiúkból operáltak át, a thai árvák sorsát, szexbárokat, ahol a „világhírű” pingponglabdás mutatványt is előadják, az izgalmas utazást tuk-tukkal, a krokodilt vagy aligátort (ezt a kettőt mindig keverem) a Chao Phraya folyón.
Szimpatikussá tette a regényeket, hogy bennük társadalmi problémák is megjelentek — ha szőrmentén is. A táplálkozási nehézségekkel küzdő modell sorsa a Bangkok, tranzitban, az egyik lány idegösszeroppanásának, lelki kínjainak szemléletes leírása és a pszichiátriai betegségekkel küszködők gyógykezelési problémájának felvillantása a Hotel Baliban — közel, emberileg nagyon közel hozzák az olvasóhoz a könyveket.
*
Magam-olvasásomnak fokozatai vannak. Van, hogy kötelező valamit elolvasnom, van, hogy elolvasom, mert ismereteimet gazdagíthatja, s van, hogy csak úgy, tündeörömre olvasok. Ugrálok, ugrálunk, az egyes „típusok” között. Az olvasás szerintem fontos szocializációs tényező, boldogabbá tevő forrás, ami mára a kultúraátadás és a személyiségfejlesztés egyik, ha nem a legfontosabb módjává vált. Mindez azonban nagy felelősséget ró az alkotókra. Fejős Éva, akinek életminőségén jelentősen javít a kávé és a szájfény, s emiatt is roppant szimpatikus egyéniség a számomra, megbirkózni látszik ezzel a feladattal. Eddigi két regénye határozott „fejlődést” mutat a szó jó és nemes értelmében. Legyen Fejős Éva a mi Virginiánk, a mi Emilynk, s legyen, hogy fiataljaink általa szeressék meg az olvasást, öregjeink, mint jómagam is, pedig vele töltődjenek.
Mert ahol olvasnak, ott nincs szükségük az embereknek pszichológusra.
Hiszen olvasni jó.
Igazi relax.