A Magyar Napló 2002 óta minden évben közread egy színvonalas válogatást rangos folyóiratokban megjelent novellákból, melybe idén 26 szerző műve került be. A kiadó folytatja azt a jó szokását, hogy nem feledkezik meg a határon túli magyar szerzők alkotásairól sem, így a korábbi években megszokotthoz hasonlóan idén is meglehetősen széles képet kapunk kortárs irodalmunkról. A kötetben szereplő írások témája térben és időben is rendkívül széles skálán mozog, így segítségükkel nemcsak a magyar jelen, hanem a magyar múlt eseményeibe is bepillanthatunk, miközben jelen társadalmi berendezkedésünkből adódó problémáinkkal is megismerkedhetünk.

A tartalomjegyzék átfutása után jó történészhez illően rögtön Bene Zoltán Krónikás énekéhez lapoztam, és meglehetős elégedettséggel állapítottam meg, hogy a mostanában kevésbé favorizált török kor eseményeihez is lehetséges modern igénnyel közelíteni. Nyáry Lőrinc történetét olvasni szinte felüdülés volt az utóbbi időben kezembe került sok világháborús, forradalmas, kommunizmusos visszaemlékezés után, igaz, az egykori szolnoki várkapitánynak a szövegben utolsóként olvasható gondolatai akár egy hazalátogató ötvenhatos emigráns fejében is megszülethettek volna.

A múlt század első kilenc évtizedének eseményeiről szóló írásokat, úgy látszik, nem csak én találom némileg túlbeszéltnek, hiszen jelen antológiában is alig olvashatunk ilyen témájú írásokat. Aich Péter Magány c. írása mellett azonban nem mehetek el szó nélkül. A cím a hadifogoly magányosságára utalhat, a német hadifogolyéra, aki az elhagyatottság különböző aspektusainak megismerése és túlélése, szeretteinek, barátainak, szerelmének halála, szétszóródása, internálása után sokadszor és most már állandó jelleggel áll egyedül, de nem egyedüliként tanácstalanságával, hisz „végül mindenki Szibériába kerülhet egyszer, az a kérdés, van-e, aki gondolatát megosztja vele, vagy szellemi maszturbációra ítéltetett-e.” Az emberi lét fő kérdése tehát nem a hol, hanem a hogyan: egyedül, vagy társakkal. „Szibéria mindenütt lehet”.

Némiképp történelmi tárgyúnak tekinthető Majoros Sándor Tárgyi bizonyítéka is, hiszen a novellában a szerző egy egész évszázadon átívelő nyomozást mesél el, melynek során bepillantást nyerhetünk egy család történetébe, és a szerb szokásokba is. A történet végére érve már csak egyetlen kérdés marad megválaszolatlanul: honnan tudja a történet főszereplője, hogy a nagymama kitartásának köszönhetően a család birtokába került kilenc „egykorvolt”  töltényhüvely tartalma valóban az ő nagyapjának életét oltotta ki?

Majoros Sándor művének ugyan nem központi kérdése két különböző nép egymás mellett élése, de mégis sokat megtudhatunk belőle erről a témakörről is, míg Kosztolánczy Tibor „Csak sötétség jut a fél világnak” c. novellájának már ez a fő kérdésköre. Egy apa fiához, fiáról írt visszaemlékezéseiből tudjuk meg, hogy családjukban, ahogyan a lakóhelyükül szolgáló Péterfán is három nép — horvát, magyar, osztrák — került kapcsolatba egymással, így a novella történet szerinti címzettjének szinte magától értetődően kellett volna többnyelvűvé válnia, ő azonban erről mit sem tudva csak tizenegynéhány éves korában nagymamája ölelésének hatására kezdett el horvátul beszélni. A novella tehát újra bebizonyítja azt az irodalomban már régóta ismert tételt, hogy egy ölelés ereje sokszor még a természeti törvényekét is felülmúlja. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a történet elcsépelt lenne, hiszen a megfelelő tálalás és történetbonyolítás, a személyes hangvétel, valamint a feltételezhető életrajzi ihletettség szinte tökéletesen elfedi a mű ezen apró hibáját. A „Csak sötétség jut a fél világnak” jó példa arra, hogy hogyan lehet már többször megírt dolgokat megfelelő témaválasztással és egyéni előadásmóddal újra aktuálissá tenni.

Miklya Luzsányi Mónika Diznilend c. írása a történelmi vonatkozások mellett már a rendszerváltás után bekövetkezett társadalmi változások jótékony hatásáról is árulkodik. A korábban elítélt, egyedülálló anya-jelenség elfogadása mellett a történet férfi mellékszereplője nyíltan vállalhatja homoszexualitását, míg az őt gyerekkorában azzá tevő gica bácsi ma már talán elnyerhetné büntetését.

Az EU-csatlakozás következtében kitágult világgal járó veszélyekre hívja fel a figyelmet Babarczy Eszter Itáliai utazása. A Firenzében helyismerettel nem rendelkező, ott harminchat órára megálló nő előzetes terv nélkül sodródik a városban, így nem csoda, ha aztán bajba kerül. Megerőszakolása után sikerül megszöknie, de kálváriája még nem ér véget, hozzá kell szoknia a történtekhez, el kell mondania pasijának, fel kell nevelnie a gyereket, mely tragédiájából születhet, és közben már meglévő sajátját is gondoznia kell. A mű legmegrázóbb jelenete egyértelműen a Francesco és Mimo lakásán történt erőszak, melyet lehetetlen megrendülés nélkül végigolvasni.

Szintén modern témájú írás Takács Zsuzsa Játék a tűzzel c. novellája, mely egy ötvenhatos emigráns hazalátogatással kapcsolatos érzéseit tárja elénk, melyek közül a főszereplőnő számára legproblematikusabb egykori barátnője, Z. iránt gyermekkorában érzett szerelmével való szembenézés, mely újra és újra meggátolja, hogy felkeresse őt. A mű egyik fő kérdésére, arra, hogy hogyan lehet szerelmes egy heteroszexuális, később férjhez menő és gyermeket szülő nő egy másik nőbe, nem kapunk választ, ami a történet főszereplőjének tanácstalanságát látva érthető. „A Gellért Szálló éttermének földig érő tükreibe nézek: egy fogyókúráktól ráncos, vörös hajú, rideg amerikai nő bámul fölényesen rám. De a tükrök mélyén, ha elléptem már előlük, tehetetlenségében egy fiatal lány tördeli a kezét.” A magát tehetetlen fiatal lánynak érző, 60 év körüli nő még évtizedek távlatából nézve is értetlenül áll a történtek előtt, és a kitűnő előadásmódnak köszönhetően ezt a döbbent tanácstalanságot az olvasóval is képes átéreztetni.

A kötetben olyan írásokat is olvashatunk, melyek segítségével egy-egy társadalmi réteg tagjainak mindennapjaival ismerkedhetünk meg. Sigmond István Guberálókjának szereplői hajléktalanok, akik egy kukában talált csecsemő gondozása közben sem vetik le farkasfalkára emlékeztető csoportszerkezetüket és ebből eredő tulajdonságaikat, de minden állati vonásuk ellenére is emberségesebbek, mint a talált gyermek édesanyja, aki a történet végén visszatér a korábban általa elhagyott babáért. A novella egyik fő erénye — a jól kigondolt történet valamint a humoros és tragikus elemeket szükségszerűen váltakoztató előadásmód mellett —, hogy olvasása közben kénytelenek vagyunk elgondolkozni azon, hogy vajon mi mit tennénk a guberálók helyében; illetve, hogy kihez szeretnénk inkább hasonlítani: az emberséges hajléktalanokhoz, vagy az embertelen anyához?

Nyelvjárásgyűjtésre induló egyetemisták életébe enged bepillantást Vincze Ferenc akik elcsángáltak c. írása. A Budapestről induló egyetemi hallgatók a moldvai csángó dialektus tanulmányozása közben rövid időre életre szóló barátságot kötnek, hogy megismerhessék a múltat, a Vajdát, asszonyt rabló őseiket, majd élményeik birtokában más emberként térjenek vissza a magyar fővárosba. A novellában egyrészt az az általam is jól ismert báj fogott meg, mellyel a felsőfokú oktatási intézmények mindenkori hallgatói oly magától értetődő természetességgel emlegetik fel az előző esti kocsmatúrák emlékezetükben megmaradt, szemükben többnyire erénnyé csiszolódó mozzanatait; másrészt pedig az ezzel ötvözve könyvletehetetlenné merevítő képek sora, melyeket olvasva az embernek kedve támad kikönyörögni a nem igazán kedvelt professzornál, hogy hadd mehessen el ő is a korábban érthetetlen módon ellógott nyelvjárásgyűjtésre.

Guberálók, akik elcsángáltak Diznilend mellett. Akár így is jellemezhetném a kötetet, ha társadalmi körkép voltát szeretném kiemelni; de hol maradnának akkor a történelmi vonatkozások? Krónikás ének: Guberálók, akik elcsángáltak Diznilend mellett. Talán ez már jó lesz...