Mikor találkoztunk, másnap közölték az újságok
frissen megtalált géntérképeinket. Az illusztrációkból
tudtuk, hogyha puzzle jelleggel egymásba illesztjük
majd a szép, klasszikus spirálformába sodorjuk őket,
abból még akár kisülhet valami. De sosem bíztál a
receptrovatokban, inkább a horoszkópunkat olvastad
föl reggelente, aztán nem győztük megfelelő szögbe
állítani a Vénuszt a Merkúrral és összes holdjával együtt.
Az égitesteket meg mindig is közhelyes motívumnak
tartottam.

Bár szemem formailag tökéletes gömb,
a tömegmozgás törvényei meghatványozódnak, a túlélés
szempontjából mégis, mondhatni vakon tapogatózom: vér-
szegény próbálkozások. Bezzeg rúzst sohasem használtál,
hiába mondtam: előnyére válna vértelen ajkaidnak, de azt is
csak, hogy valaki végre mondjon valamit a vérről. Legközelebb
inkább poharat török mosogatáskor, hogy a kőre spriccenő
képek láttán azt hihesd, a szilánkok miatt szitkozódom.

Hogy kitöltsek egy tátongó teret,
merülőforralót cipelek a jó álla-
potúnak mondott ingatlanba,
a fürdőkádba hajítom egyenesen,
nehogy már technikai okokból nézzenek hüllőnek.
Jó előre kinéztem a katalógusból,
de sosem olvasom el a használati utasítást,
inkább a génjeimre hagyatkozom.

Mint kóla a fogakra, leped rá a
teljes odabentre, és penészzöld
foltokat rajzol ez a furcsa fénytö-
rés. Egy ceruza áll ki hátamból, napok óta
nem találom a radírt, hogy kiszedhessem. Ami elmúlt,
hirtelen kiesik a húslevésből, pedig
emlékeznem kéne, de kimaradt szemekkel
az üres, fehér panírt fixírozom.