Hogyha azt írom, kaffkai hangulatban vagyok, az otthonosság érzése tölt el.

Tizenkilenc évesen olvastam a Színek és éveket, amikor három hónapos volt a kisfiam. Akkoriban fotózó korszakunkat éltük. Attiról rengeteg fekete-fehér fényképet csináltunk. Atti fürdik, Atti alszik, Atti a hátán fekszik, és összeszorított öklét csodálja, mintha valami furcsa, izgő-mozgó játékot szemlélne. Egyik fényképen Atti szemébe nézek, ő meg engem figyel. Kutatjuk egymás ismerős vonásait, mintha valami újat akarnánk fölfedezni, de a fiam tekintetéből azt olvasom ki, szerencsére nem vett észre semmi változást, még mindig az vagyok, aki a legismerősebb neki, s a tudat megnyugvással tölti el.

Hogyha azt írom, kaffkai hangulatban vagyok, az idegenséget érzem.

Betolakodó vagyok egy olyan birodalomban, ahol csak a férfiaknak van helyük.

Belopakodtam abba a klubba, ahova nőnek nem szabad belépnie. Eszembe jut az a svájci kolostor, amely évszázadok szerzetes-generációinak szolgált otthonul, s amikor a '90-es évek elején íróküldöttségünk egyetlen női tagjaként beléphettem a tudás és az imádság komor falai közé, arra figyelmeztettek: a kolostor felépítése óta én vagyok az első nőnemű lény, akinek megengedték, hogy körülnézzen e szent helyen. Fiatal szerzetes suhant el mellettem leszegett fejjel a kerengőn, aki valószínűleg rosszallóan vette volna szemügyre fekete farmernadrágomat, ha rám mert volna pillantani.

Hogyha azt írom, kaffkai hangulatban vagyok, a női irodalom jut eszembe.

Virginia Woolf, a Saját szoba című esszéje. Vajon mit szólna Virginia Woolf, hogyha ma élne, és olyan híreket olvasna, hogy egy angol nőíró azért nem akarja, hogy magas irodalmi díjra javasolják, mert attól tart, az elismerés nem a művészetének, hanem pusztán a nemének szól. El lenne keseredve, fel lenne háborodva. Hát nem ment a világ előrébb?

És eszembe jut a nemiség elhárítása. Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda.

Kikérték maguknak, hogy nőíróként tartsák számon őket, hiszen, hangzott a manapság is unos-untalan hangoztatott állítás: kétfajta irodalom létezik, a jó irodalom és a rossz irodalom. Irtóztak a feminizmus látszatától is, mert jól tudták, a magyar irodalom nincs felkészülve efféle megrázkódtatásra, a férfi uralta irodalmi életben csakis akkor van esély a megbecsülésre, hogyha megpróbálnak férfiként gondolkodni és írni. Nem sikerült, nem sikerülhetett.

Az utóbbi években változni látszik a nőirodalom helyzete Magyarországon.

Két antológia megjelenése keltett idegenkedéssel vegyes ámulatot: Az éjszakai állatkert és a Szomjas oázis. Persze a kritikusok — többségükben férfiak — igyekeztek palástolni ellenszenvüket, nehogy már ellepjék a nők ezt a feudális kiváltságokat biztosító fórumot, ahol a nő már azt is megtiszteltetésnek tarthatja, hogyha az író múzsája lehet. A kritikusok nem támadtak, annál azért okosabbak, a szabadság-egyenlőség-testvériség látszatát illik minálunk figyelembe venni egy művelt főnek. Inkább a vállveregetős megértést választották fegyverül. Jól van, aranyoskáim, próbálkozásotok igazán figyelemre, A MI FIGYELMÜNKRE! méltó, habár hm... vannak még hiányosságok, például a női érzékenység, meg efféle, esztétikai szempontból értékelhetetlen dolgok.

Hogyha azt írom, kaffkai hangulatban vagyok, a szerkesztő kijavítja: kafkai hangulatra. És hiába próbálom elmagyarázni, mit is értek ezen, a szerkesztő értetlenkedve mered rám.