Margitka, íme hát megleltem a Wikipédián

torzód, mely vonzó, nem halott, tört, silány;

a vénára merőlegest kurta életvonal jutott.

S az ablakban izmos virágaikat bontó kaktuszok

kémlelik kezedben a kopott locsolókannát,

bár nem olvashattad még az Édes Annát;

költeményeid részlege nem lírai lektűr,

mit az Adyn edzett-vájt fül éppen csak megtűr,

s lélektani epikád sem sívó, síri táj,

mely egyetemi könyvtárakban kínzón irritál.

Nem készülve ma már: bensőmből tapasztalom,

mit nem is tanulhattam egykor a magyar szakon,

nem választok aközt sem: doctus vagy géngenerált

szószikrát szórtál körénk a fojtó éveken át.

Bár az igazság, hogy egy gyökértömésért most

eladnám a lelked annak, ki friss pézsét oszt;

ha megengeded — ami engem igazán lenyűgöz:

az égő ínylobért, gennyedt állkapocsért bűnös,

romlott zápfogat régen kihúzni lehetett csupán,

ha sajgó idegektől sípolt az árnyas délután?

S a fájdalom, a zsigeri, csillapíthatatlan,

hol volt előbb: fogorvosi székben vagy szavakban?

Csendes válságok peregnek rám is e napokban.

Szívembe injektálva most van még egy halottam.