1

A szerelemről való beszéd absztrakt, értsd: áttételes Kaffka legkorábbi verseiben. Vidéki zsánerképek áttételein keresztül nyílik meg számára az, ahogyan egyáltalán beszélni lehet erről: mai fül számára ez különösen furcsa — középosztályi nosztalgiák egy érintetlenebb, „igazibb” világ irányában talán? Még a második Kaffka-kötetben is felbukkannak ezek a versek: Őszi szántás után, Hírek, Történet. Szabolcska Mihály, Kiss József, utóbb Heltai Jenő hatásai — mondják erre Kaffka monográfusai.

A Leánykérés az első, 1903-as kötetből ehhez képest egészen minimalista. Miközben az is egészen áttételes, másról szól, arról nem kell megszólalni sem, látszik mondani. A legendás férfihallgatagságnál, amely az udvarlás és leánykérés helyzeteit kíséri a korszak irodalmában, csak a lány hallgatagsága erősebb. Az áttételek játszmájába teljesen beszáll a lány, azt is érti, amit nem lenne muszáj értenie, arra is felel, amit még nem kérdeztek tőle, s amit már soha nem is fognak megkérdezni valószínűleg. A kérdés csupán az (és ezt a szép ambivalenciát minimalizmusa által őrzi a vers), hogy mindezt hogyan nézi a külső szem? A jelenet funkcionalitását érzékeljük, ez kétségtelen („sietve mondta Mária hugom”), és nagyjából ennyit: hogy ami funkcionális, az egyben jó-e azok számára, akik részt vesznek a jelenetben, azt a problémát nem a szöveg veti fel.

„A férfi szólt az erdő szélinél:

— Hallotta-é, kisasszony, mit beszél

Kettőnkről együtt a falu? — Tudom!

Sietve mondta Mária hugom.

A rozsvetés dűlőjin szólt megint:

— A szóbeszéd igaz lehetne mind,

Ha jönne vélem, — mindig egy úton...

— Igen! — felelte Mária hugom.

Mégegyszer szólt a szérüskert megett:

— Édes kis madaram! Fáradt lehet!

Adja a karját! — S ment hallgatagon,

Hozzásimulva Mária hugom.”

Az Élet című vers vázlatszerűségében is tágabban kontextualizálja a szerelmi viszonyrendszert: felbukkan a rokonok-ismerősök hálózata („Mire az első csók megérett volna, / Szétfújta bölcsen pár jólelkű néni”), és felbukkannak azok a díszletek, amelyek az értékjelentések elhelyezését is inkább irányítják. Gépies, kusza, zavaró itt a funkcionalitás, amely közvetlenül nem a szerelmi ügyre vonatkozik ugyan, de szükségszerű összefüggés van köztük: „Vasúton voltak épen, / Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba, (...) / És az a perc? — Igen! Csak addig tartott, / Amíg tagolva zökken a kerék, / Meg se halványított két fáradt arcot, / Aztán — a vonat száguldott odébb.” Itt már explicit módon is megjelenik az a közeg, amelyben a szerelmi játszma potenciális résztvevői mozognak: nincs elszigetelve a gépektől, a mindennapi hajtástól. (Innen visszaolvasva nyer jelentőséget a Leánykérés vershelyzete — „Fehérzimankós téli éjszaka / Éjféli miséről mentünk haza” — , amely mintegy leválasztja a jelenetet a mindennapok ritmusáról.)

Nem kell talán hosszasabban bizonygatni, mennyire központi jelentőségű a századfordulós évtizedekben a női szerepek megjelenítésében a szerelem-kép. Kaffkánál is így bukkan fel, hogy majd a Színek és évek egyik alapproblémájává váljon. (http://balazs.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=60&p=4651)

A versekben differenciálódik is férfi-nő szerepek szerint az, amit a szerelmesek egymástól várnak: az Este című versben egy korabeli motívumháló segítségével megjelenített nagyvárosi tájba csábítja, hívja a nőt a férfi: „Száz törtszínű fény libeg a vizes úton, / Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság”. Kaotikus, ismeretlen, labirintusszerű a városi táj, vágyak kivetülése. Az asszonyi szólam a rendteremtésé itt, de nem egyszerűen a hétköznapok funkcionalitása felől, inkább a vágyak funkcionalitása felől szólal meg: „szeretlek, érted? / Egy kis szobánk lesz az emeleten... / Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.” A Kaffka-versekben a nők azok, akik kevésbé „romantikusak”.

2

A nagyváros képe Kaffka több versében is felbukkan, érdemes kissé konkrétabban is vizsgálni, ahogyan jelentésekkel látja el ezt a teret, ahogyan a lakosság és a tér interakcióját felvázolja. Az első szembeötlő motívum ebben a vonatkozásban a „megsarcolt”, ostromlott város képe, hiszen ez két szöveghelyen is felbukkan. A Himnusz egy belső tér metaforáját vetíti ki városformában, itt tehát a jelentések végső soron az énhez kapcsolódnak:

„Itt egy megsarcolt, inséges város,

Minden utcája romos, halálos.

Hős istenkakas, sugártarajas!

Kiáltsd fel szívem sok zegzugos házát,

Verd dobra, mi bennem multas, avas,

Csináljunk egyszer még tabula rasát!”