Azt mondod, Desiré, háború lesz,
válság után csak az szokott,
derűre ború, borúra bú lesz,
az egészre — magasról — toszok,

mert Lóci a fontosabb, mióta
apának érzem, jómagam,
s ritkábban járok verslódítóba,
mint nyomorú hajléktalan.

Kispolgár lettem, van már borom is,
van jó kis miskolci otthon,
beszéljünk bízvást a koromról is,
100-ra már nyolcamat bontom,

így múlik, s lassan múlok el magam,
a holt test utáni lélek,
mert mindaddig, míg érthető szavam,
szabó nyelvemen beszélnek,

életben vagyok! Vass Tibor, Fodor,
meg Berka, ha eljön az ősz,
újra meg újra rólam szónokol,
s velük van utódom, Petőcz,

ő bennük élek, mert ők a testem!
Elmúlok, mert múlik a szó,
de míg beszédünk Miskolcon szabó,
sírhelyem nem kell megkeresnem.

Kedves Barátom, Kosztolányi,
és bocs', hogy nem mondom, Dezső,
Lócikám ideges, parányi
lábán az apró törtető

rohangál egyre, s mindig kérdi:
— Merre van, mikor jön elő?,
a sápadt, különös idegen,
az a meséket verselő,

tudod, Apa, az, aki azt mondta, hogy...
Aki örökké színesben álmodik...

Egyszóval, Lóci kérdezi...
Aztán meg van itt valami kör,
költők, akiket örökké
spanyolos kórság, láz gyötör,

leírni azt most nem lehet
szánalmas, szürke szavakban,
hogy spanyolnáthájuk, Édes Úr,
mennyire gyógyíthatatlan.

Tudom, tudom, nem kell mondani,
hogy válságunk újabb éve jő,
nyomorult év: a pénztelenség
jövőre még nagyobbra nő,

mégis gyere, mesélj a háborúról,
s ha meséd után Miskolcon kilengsz,
emlékben gazdabb és szebb lesz
a vészjósló 2009.

Szóval, várunk, Lóci is, meg én,
meg a vírussal fertőzött többiek.
Ne félj, Barátom, aki már költemény,
a halálos kórt csak ritkán kapja meg.