Szabálytalan íveket rótt a testre,

látszott, pár ideges mozdulatból

tevődik össze, tremort produkál

a csípőcsont hullámain a kéz,

halkan serceg a bőr, akár egy

falfestményen. Simán siklik tovább.

Van valami idétlen ebben, ahogy ott áll

a tükörben, körmeivel kimetszi

meztelenségét, majd egy sima

üveglapra karcolja, míg a letört

látvány kettős viselésére tanít.

Tenyere izzad, a tapadás miatt

elliluló barázdákat vájnak ujjai

a folyadékkristályba.  Nincsen

kívül ekkor, de a tükrön belül sem.  

A felületből, amelyre kényszer alatt

hevített festékek futtatták a fényt,

szemének másolatai is kikoptak.

Amit a tükör meghagy, az a pont.

Nem látszik.  Egy szellőzetlen kályhában

ropog a tűz,  de az meglehet, csupán

a fanszőrzet. Melle tejszínű,

hibátlan fogalmakkal álterhesen.

Tagja ernyedt. Felhúzza kékülő

bőrét a vászonra, riadt rinocérosz,

ilyen szögből sosem nyúlt magához.

Látomások gyötrik a sokáig szűk

helyre bezárt foglyokat, hangok

termelésével válaszol agyuk

a kínzó ingerszegénységre.

Üres a tekintet, akár az éhség.

Aztán minden átlelkesül vérző

combú húgocskák szellemruháival.

Képtelenségek jutnak eszébe

eredetük áradó fénytermészetéről.

Például Krisztus hogy festene

kopaszon, és hogy minden

orgazmusa épp olyan volt,

mint telente a pincéből

felhordani a szenet. Ekkor

már csak azt kéri, valaki

húzza a fejére, viselje el

arcát, mint egy hullazsákot.