Téblábolok a Mennyországban, már több, mint 150 éve, de nem tudom megszokni. Odalenn a Földön oly gyorsan elrepült az a 202 év, hogy szinte észre sem vettem. Talán mert annyira féltem az öregedéstől, hogy még a tükröm sem mert mást mutatni száz éves koromban sem, mint a harmincas éveimben járó fiatal énemet. Aztán amikor itt fenn, először belenéztem, egy ismeretlen öregember nézett vissza rám, akit még sohasem láttam. De amikor elolvastam az idefenn kapott egyeningemre varrt számokat, született: Terra (Naprendszer) 1964. 07. 15. elhunyt: Pandora (Alpha Centauri rendszer) 2166. 07. 14., rádöbbentem a valóságra. Eltartott ugyan egy ideig, hogy olvasni tudjak ezen a fura nyelven, ami valójában nem is nyelv volt, hanem egy speciális, a Teremtő által kifejlesztett algoritmus, a kettes és a tízes számrendszer keveréke.
Az Univerzum minden szegletéből voltunk itt, ahol sem a teret, sem az időt nem érzékeltük. Kommunikálni ezen a furcsa, de nagyon hatékony kiber-nyelven kommunikáltunk, szavak nélkül. Egyébként hatalmas hangzavar lett volna, mert erre a bolygóra, amit GEO-EU 033 kóddal jelöltek, de mindenki csak Ego bolygónak nevezett, azok kerültek, akikre a hatékonyabb további működés érdekében, némi átprogramozás várt.
Mint megtudtam, erre a kontinensre — amit Nóperenciának hívtak — földi időszámítás szerint, mindnyájan az utóbbi 200 évben kerültünk, várva visszatérés lehetőségére, amit szintén egy speciális algoritmus szabályoz. Volt, aki csak pár évet, mások évtizedeket-évszázadokat töltöttek itt, mielőtt visszamehettek szülőbolygólyukra.
Így aztán eshetőleges volt a találkozás is. Hiába szerettem volna szót váltani Árpáddal, Istvánnal, Koppánnyal vagy József Attilával, a hírek szerint — legalábbis azok szerint, akik már maguk is többször megjárták az utat — ők a legfoglalkoztatottabb lelkek közé tartoztak. Először csak a Földön, később már a Tejútrendszer többi bolygólyán is, és eljön az idő, amikor más galaxisokban vetik be őket.
Minden nap — ami itt földi léptékkel mérve 75 évből állt — izgalommal vártam, hogy számomra kedves, magyar hírességekkel fussak össze, aztán felvilágosítottak, hogy ebben a részlegben az átlagemberek vannak, így a barátaim egy svájci sajtkészítő mester, egy svéd matematikatanár, egy toszkán borász, aki egyébként gyönyörűen hegedült, meg egy ceyloni gyöngyhalász — aki szerint Bizetnek fogalma sem volt a gyöngyhalászok életéről, de ezt még nem volt módjában a fejére olvasni — lettek.
Nem is untatnám az olvasót a Mennyország rendszerének felépítésével, amit az itteni szakirodalom több milliárd karakterben taglal, majd idővel mindenki elolvashatja. Új barátaim, megtudva, hogy magyar vagyok, itteni 56. születésnapomra megajándékoztak egy 6 D-s felvétellel, amit a hírességek számára fenntartott részlegben vettek fel, földi időszámítás szerint 2057-ben (a napja nem lényeges, hiszen az itt 75 évig tart), s ami két magyar zseni, Bartók Béla és Szabó Lőrinc 2020-ban megkezdett mennybéli sakkjátszmájának legérdekesebb pillanatait rögzíti.
A felvételhez aprópénzért jutottak hozzá, miután a magyar nyelv szépségeit az itteni fordítóprogram sem tudja tökéletesen értelmezni, így a többség számára értéktelen volt. Izgatottan illesztettem a gombostűfejnyi adathordozót a retinámba, s ahogy mohón ide-oda pörgettem a felvételt — a sakk nemigen között le — elsőként erre a hangfoszlányra lettem figyelmes: — És azt meséld már el Béla bátyám, hogy a Hétszakállú herceg vára miért nem fért be két szobába?
De aztán megzavart a vidám toszkán: — Egyébként az én kedvencem Kodály Zoltán! Aztán csak ültünk csendben a Mennyország szélére tolt hosszú lócán, mint porszemnyi óriások. Toszkán barátom gondolatban Firenzében, én Miskolcon jártam. Én a Mikrokozmoszt hallgattam, a Tücsökzenét olvasgatva, ő meg Emmenalert majszolva, az 1982-es VB döntőt nézte vissza 102. alkalommal, kizárólag Giancarlo Antognoni miatt, aki hajdanán az egyik legkedvesebb törzsvásárlója volt. Sic transit gloria mu(n)di…