Ezerkilencszáznyolcvanhét márciusában a szolnoki művelődési központban rendezték a megyebeli középiskolások diákszínjátszó fesztiválját. A szünetben odalépett hozzám egy szakállás férfi. Te vagy a Jenei Gyula?, kérdezte. Te vagy a Körmendi Lajos?, válaszoltam. Így ismerkedtünk meg.

Pontosabban akkor esett az első személyes találkozásunk. A nevével, az írásaival már korábban találkoztam folyóiratokban, antológiákban, pl. a Ver(s)ziókban. Emlékszem, hogy a szintén a JAK-füzetekben megjelent Boldog emberek című kötetét melyik szegedi könyvesbolt kirakatában láttam. S meg is vásároltam gyorsan, akkor talán még nem annyira a szerző nevéért, inkább a JAK-füzetek és a belelapozás miatt.

Megismerkedésünk előtt fél évvel kerültem Szolnokra. A megyei lapnál lettem gyakornok. Hétköznapjaim akkoriban a szerkesztőség Kossuth téri irodaházának büféjében kezdődtek, előfordult, hogy négy-öt kávéval, mert aki éppen betoppant, a többieket is meghívta. Aztán végtelen beszélgetések, sztorizások következtek a szerkesztőségi szobákban, a közeli sörözőkben. Körmendi többször szóba került. Jól ismerték a kollégák, pár évvel korábban még ő is a lap munkatársa volt. Az esték a sajtóklubban vagy valamelyik törzskocsmában értek véget. Bármilyen furcsa, de közben dolgoztunk is.

Az egyik kolléga, akivel egy szobában püföltük az írógépet, kék kordbársony zakóval magasította a székét. Évek óta azon ült. Egyszer elkértem alóla. Talán fáztam vagy esősre fordult az idő, már nem tudom. Aztán évekig hordtam. Volt rajta egy pici barna folt, amit ráhulló cigarettaparázs okozhatott. Hogy így kaptam, vagy nálam égett ki, arra sem emlékszem már. A feleségem, aki közben lett, évek múlva leparancsolta rólam a megfakult, mandzsettájánál kirojtosodott zakót, amely a kolléga szerint Körmendié volt. Ő hagyta vagy felejtette a szerkesztőségben. Mondjuk, később egyszer sem mondta, hogy ismerős lenne neki. Igaz, igyekeztem nem hordani, ha tudtam, hogy találkozom vele, vagy amikor a közelében éltem.

Azon a színjátszó fesztiválon Körmendi a karcagi gimnázium (akkoriban ott tanított) három előadását jegyezte felkészítőtanárként. A legemlékezetesebb a Yorick Kht. (kedélyes hangulatú társaság) Rómeó és Júliája volt. Sok diákszínpadi előadást végigültem, de olyan remeket azóta sem. Országos siker lett. Lajos azt terjesztette, hogy csupán egy héttel a fellépés előtt szedte össze a csapatot. Nem jó tanulókat keresett, hanem a legvagányabb, legrenitensebb diákokat gyűjtötte egybe. Úgy legendásította a darabcsinálás, a színpadi munka folyamatát, hogy szinte mindent a gyerekek találtak ki, ő csak összefogta őket, s legfeljebb egy-egy kisebb ötlettel szállt be az előadásba. A diákok akkor is, évekkel később is másként emlékeztek az arányokra.

Nyolcvanhét nyarán a Yorick Kht. háza táján még a kommunává szerveződés gondolata, igénye(?) is felmerült. Először akkoriban beszélgettem Lajossal hosszan. Hatalmas szeretettel, akarással segítette a diákjait, illetve nemcsak a diákjait, hanem más fiatalokat is, de nemcsak a fiatalokat, hanem bárkit, aki megkereste, aki verset írt vagy prózát, de azt is, aki képzőművészettel, fotózással, helytörténettel, zenével, kézművességgel foglalkozott (fazekasokat, csipkéseket, fafaragókat, mézeskalácssütőket). Tulajdonképpen tényleg bárkit. A kétkezi munkásokat. Meghallgatta őket, megírta a történetüket valamelyik lapba, rájuk irányítva a figyelmet. S kifogyhatatlannak tűnt a tanácsokból, amiket érdemes lett volna megfogadni. Igazi ötletember volt. Egyszemélyes intézménnyé vált Karcagon és környékén — a Nagykunságban, a megyében.

Amikor megházasodtam, a Nyírségbe kerültem, egy falusi művelődési ház vezetője lettem. Nem volt rossz munka, de nekem való sem. Ősztől az egyik nyíregyházi középiskolába szereztem állást. Aztán jött egy levél Lajostól, amit augusztus 16-án keltezett (máshogy nem ért el, mert a nyírteleki művházban nem volt telefon). Karcagra hívott, a városi művelődési központ munkatársának (akkor már ő is ott dolgozott), az ifjúsági klub vezetőjének. „Szolgálati lakást azonnal is tudnánk adni a főtéren. Előszoba, konyha, fürdőszoba, wc, egy szoba. Jó lakás, nem is olyan kicsi, mint a leírtakból látszik. S még egy előnye van, tőlünk húsz méterre laknátok.” Mert „természetesen a feleségednek is szereznénk megfelelő állást”. Hosszan ecsetelte, hogy micsoda szellemi pezsgés van, lesz Karcagon: „indul egy városi újság, ott is dolgozhatnál, s most elkezdtük a kiadói tevékenységet, az első könyv karácsonyra jelenik meg, gondolom, ez is érdekelhetne. A színpad még mindig megvan […], szóval akadna itt tennivaló egy magadfajta »fertőzött« ember számára.” Augusztus végén már Karcagon laktunk.

Nagyon sok estét töltöttünk náluk. Kicsik voltak a gyerekeik. Feleségeink gyakran elvonultak a kis szobába a fürdetés, fektetés körüli teendőkkel. Beszélgettünk. Emlékszem, a tévé gyakran ment a háttérben, illetve nemcsak a háttérben, mert az idő tájt sokszor oda kellett rá figyelni. Lestük, vártuk a híreket. Állandóan történt valami, ami reményre vagy szorongásra adott okot.

A Karcagi Hírmondó első száma nyolcvannyolc tavaszán jelent meg, a nemzeti ünnepre időzítve. Több cikkemmel szerepeltem benne. A lapot Lajos jegyezte szerkesztőként, és tartotta is érte a hátát, mert a város párt- és tanácsi vezetésének nem tetszett a kiadvány. De tavasz volt. Történelmi. Talán másfél évig is eltartott. Akkor még nem tudtuk, hogy mostanra egymásba csúsznak, arctalanná válnak az évszakok, a tavasz nyarat játszik, s a tél ősznek mutatja magát. Időjárásban, politikában.

Lajos nyár elején adta át nekem a városi újság szerkesztését, mert kinevezték a megye kulturális-irodalmi lapja, a Jászkunság élére. Indultam épp valahová, ő akkor jött meg Szolnokról. A szolgálati lakásunk előtt beszélgettünk. Azt ajánlotta, szerkesszem az irodalmi lapot is főállásban. Ő szépírni akar, meg újságot írni. Főszerkesztőként adná hozzá a nevét, de a tényleges munkát csináljam én. Konkrét összeget említett, s hogy milyen arányban osztoznánk a pénzen. Bizonytalankodtam, újabb és újabb kérdéseket tettem fel neki, hogy akkor pontosan hogyan is gondolja. Valószínűleg nem voltam kész a feladatra. Éreztem, nem veszi jó néven, esetleg bizalmatlanságnak tekinti a faggatózásomat. Nem egyeztünk meg. Nyilván ő is átgondolta. Ez a dolog soha többé nem került szóba köztünk.

A rendszerváltozást jó volt Karcagon megélni. Pezsgett a város, gombamód szaporodtak az új politikai alakulatok. Az ellenzékiek, a „másként gondolkodók” a legkülönbözőbb pártokban találták meg, ha nem is föltétlenül a számításaikat, de a reményeiket. A benzinkutas, a főorvos, a bugyiboltos, a vállalkozó, az ágazatvezető, az egyetemista, az esztergályos, az ügyvéd, az író… A főtéri órásmester műhelye valóságos politikai szalonná változott. Ott lehetett híreket, pletykákat csereberélni. Akkoriban ismertem meg két fiatalembert, akik kalapban járták a város utcáit. Ők voltak a Fidesz karcagi szervezetének alapítói. Egyikük a végzős, illetve frissen végzett közgazdász: Varga Mihály, a későbbi miniszter. A helyi csoport az ifjúsági klubban alakult meg.

Lajos sok helyre elvitt magával. Rémlik egy nagy szolnoki MDF-es rendezvény, Lezsák volt a vendég, s néhány későbbi ismerősöm (nemzetiszín karszalaggal) a házigazda, a rendező. De volt egy Csoóri-est is a megyeszékhelyen, ami nem a költészetről, hanem a politikáról szólt. Karcagon pedig magánlakásban jöttünk össze. A későbbi városi önkormányzat és a hamarosan megválasztandó parlament több tagja is ott gyülekezett: világot (vagy rendszert) váltani.

A Lajostól megörökölt városi lap szerkesztői pozíciója érdekes helyzetet teremtett számomra. Minden Karcagon létező-működő párt be akart léptetni a soraiba. Talán így kezdődik a „sajtószabadság” megkísértése.

Nyolcvankilenc decemberében egy tudósítást közöltem Lajos tollából a városi lapban. Karcagon arzénnal erősen szennyezett volt az ivóvíz, s a rendszerváltozás előestéjén lakossági fórumot tartottak ez ügyben. Erről szólt az írás, amely egyben kemény politikai támadás volt a rendszer országos és helyi képviselői ellen. A munkáltatóm, az országgyűlési képviselő és tanácselnök a következő lapszámban magyarázkodni kényszerült, de az írása mellett Lajos kíméletlen reflektálását is hoztam. Akkoriban már olyanok voltak a helyi és országos politikai-társadalmi viszonyok, hogy nem a szerkesztőt, vagyis engem rúgtak ki, hanem a tanácselnök mondott le a felelős kiadói tisztségéről, majd nem sokkal később a tanácselnökségről is.

A Jászkunságban Lajos interjúrovatot akart indíttatni velem. Több név felmerült, kikkel kellene beszélgetnem. Például Sziveri Jánost ajánlotta. Sürgetett, hogy Sziverivel siessek, mert rákos, nem sok lehet neki hátra. Nem mertem vállalni. Nem tudtam volna, hogy mit kérdezzek egy haldoklótól.

Tar Sándorral viszont hosszú levélinterjút csináltam. Tar nem akart személyesen találkozni egy ismeretlen firkásszal, de Lajos kedvéért vállalta, hogy írásban válaszol a kérdéseimre. Ez volt egyébként Tar első írott interjúja, korábban csak egy rövid rádiós beszélgetésre állt rá munkahelyi főnöke határozott (írásos) utasítására. De végül nem jelent meg az interjúnk a Jászkunságban (illetve csak később, másutt). Lajos azt mondta, elkallódott a szerkesztőségben. És nem volt másodpéldány. Se nekem, se Tarnak.

Egyszer csúnyán összekaptunk Lajossal. Magyarországon akkoriban már az életútból, a tapasztalásból vagy csak az ifjonti lázadásból, a mást akarásból, a közérzetből fakadó politikai ellenszenvnek nem volt közös tárgya. A szabad választások környékén, illetve az azt követő évek pártcsatározásaiban vonzalmaink és reményeik különböző irányba sodortak minket is.

Kilencven elején első verseskönyvem a Jászkunság folyóirat sorozatának első köteteként jelent meg. Képzőművész barátom unszolására a következő évben összeállítottunk egy újabb, ezúttal közös kötetet. Olyan kuratóriumhoz pályáztunk vele, amiben Lajos volt az egyik döntnök. Nem kaptunk támogatást, de bosszantott bennünket, hogy kik kaptak. Nyílt leveleket írogattunk egymásnak Lajossal a megyei lap hasábjain. Már akkoriban (is) mindent beárnyékoltak a politikai szekértáborok. Azt hiszem, a kuratórium által támogatott kulturális egyesületek, rendezvények, kiadványok közül több valóban nem érdemelt volna támogatást. Elfogultságomban akkor nem akartam látni, hogy igazából a mi kötettervünk is koraszülött volt.

A nyílt levélben megvádoltam Lajost, hogy bizonyára a Tar-interjút is valamiféle politikai elfogultságból nem közölte, hisz akkor már Tarral sem közös pályán játszottak. Legalábbis ami a politikát illeti. Íróként viszont mindig azonos térfélen maradtak. A kisembereket, a kisemmizetteket írták bele a magyar irodalomba. A vidéket. Körmendi Lajos szavával: a Barbaricumot. Azt, ami kívül esik a centrumon.

Körmendi prózaíróként három kortárs társaságában szerette meghatározni magát: Krasznahorkai László, Sarusi Mihály és Tar Sándor. Őket becsülte.

Nyolcvanhét tavaszán, nem sokkal megismerkedésünk után, üzent Lajos, hogy menjek át a karcagi gimnáziumba, mert ekkor és ekkor Esterházy és Krasznahorkai lesz a vendége író-olvasó találkozón. Átmentem.

Amikor Karcagon éltünk (szűk egy évig), és átjártunk Lajosékhoz, sokszor emlegette íróbarátait. Én meg örültem, hogy korábban már olvastam, s így ismerős volt Sarusitól A csabai Szajnán, Tartól meg A 6714-es személy. Később Krasznahorkaival Kelet-Ázsiában is kalandozott együtt Lajos, valami írószövetségi úton, lásd: Az urgai fogoly.

Lajos a nyílt levélben üzente, hogy megvan a Tar-interjú. És tényleg megvolt.

Én meg, ahogy múlnak az évek, egyre rosszabb lelkiismerettel gondolok rá, mekkora hülyeség volt ezt a sajtóüzengetést elindítanom. Hiszen nem mi voltunk egymás ellenfelei, akiknek mások szórakoztatására betűcsatát kellett volna vívnunk. Ezt később, amolyan bocsánatkérésként, azt hiszem, meg is mondtam neki. De nincs előttem a jelenet, s nem emlékszem, mit válaszolt. Lehet, hogy csak akartam bocsánatot kérni?

De bocsánatkéréssel vagy anélkül, rendeződött a viszonyunk, a harmadik kötetem Lajos új kiadójánál, a Barbaricumnál jelent meg.

A kiadó persze, mint a legtöbb másik, keservesen, alig-alig tudott terjeszteni. Akkor szoktam rá, hogy a halomban heverő köteteket szétpostázom barátaimnak, ismerőseimnek, íróknak. Tar Sándornak is küldtem. Aztán lett köztünk egy ritka levelezés. Néha telefonoztunk is. Kértem tőle novellát az Esőbe, de épp (akkor már) rossz állapotban volt, keveset írt, azt mondta, amit ír, a Holminak szánja, mert ott megbecsülték, közölték akkor is, amikor az ügynökmúltja kiderült.

Lajosról hárman jelentettek: egy közeli barátja, egy országosan híressé-hírhedtté lett egykori szolnoki rádiós és Tar Sándor. Kettőnek sosem bocsátott meg, Tarnak igen. Lajos kezelésre járt Debrecenbe, s valami bevásárlóközpontban összefutottak. Megbeszélték. Én így tudom.

Nyolcvan környékén a Mozgó Világ csapatához tartozott, de tudatosan vállalt vidékiségével lassan kiszorult a főváros gyorsan változó irodalmi köreiből. Elfelejtődött.

Azaz mégsem. Csinált magának külön kört: Berekfürdőn írótábort, ahová környékbeli, országos és határon kívüli barátait hívta. Sokan megfordultak ott: Nagy Gáspár, Buda Ferenc, Sarusi Mihály, Rott József, Oláh János, Mezey Katalin, Jókai Anna, Elek Tibor, Alföldy Jenő, Dobozi Eszter, Füzi László, Berecz András, Dienes Eszter, Szenti Ernő, Vass Tibor, Fecske Csaba, Fekete Vince, Gálfalvi György, Ferenczes István, Nagy Zoltán Mihály, Vári Fábián László és mások.

Lajosnak tekintélye volt. Halkszavú és bölcs volt, de harsányan tudott nevetni.

Kétezer-négy augusztus végén vagy szeptember elején telefonon hívtam. Többek között említettem neki, hogy tervezek írni a munkásságáról, és szeretnék vele csinálni egy hosszabb interjút is. A napokon belül kezdődő írótáborra készült éppen, ahová abban az évben nem tudtam menni. Akkor mondta el, hogy a pár évvel korábbi daganatos betegsége kiújult, áttét képződött a tüdején. Azt kérte, amíg tart a tábor, senkinek ne mondjam el, nem szeretné, hogy betegsége nyomasztóan hasson az írótársakra, akik később mesélték, hogy a szokásos jó hangulatban telt a többnapos találkozó. Lajos csak a búcsúvacsorán közölte velük a betegségét.

Még vagy kétszer beszéltünk telefonon. Sűrű heteim, hónapjaim voltak, halogattam az interjút. Ma már nem tudom pontosan, csak ámítom-e magamat azzal, hogy tényleg nem értem rá, vagy inkább attól ijedtem meg, amitől Sziveri esetében is. A halál közelségétől.

A dolgozat Lajos halála után készült el. Többek között ilyeneket is írtam benne: „Vajon mennyire határozza meg egy író lehetőségeit, hogy hová születik, hol érzi magát otthon? Aki vidéken marad, miért teszi? S mennyire tudatos a döntése? […]
A kisvilág persze ugyanolyan, mint a nagy, leképezi azt. Ott ugyanúgy van Megváltó és telefax (újabban pedig internet), a szeretet és a gyűlölet is hasonlóképpen aránylik, mint a világon bárhol (a történelem napkitörései persze hol itt, hol ott sújtanak jobban), csak valahogy beláthatóbb. Otthonosabb. Talán ezt a múltra, hagyományokra épülő értéktelített otthonosságot kereste Körmendi Lajos egész életében.
Nem sokkal halála előtt a Metróban jelent meg a Kisvárosban élni jó című írása: »Többször csábítottak már a fővárosba, mostanában is. Miért ásom el magam vidéken? — kérdezik. Mit lehet erre mondani? A mezőváros, ahol élek, szinte az egész világ, amely azonban kiismerhető, nem úgy, mint — ahogy mondani szokás — a világvárosi dzsungel. Itt, ahol elástam magam, a földet művelők évszázadok óta tudják, hogy melyik dűlőben milyen búza terem, s milyen szénát ad az Ős-Tisza laposa. Az elméjüket művelők is tisztában voltak vele, hogy melyik kaszinóba jártak francia, s melyikbe német nyelvű irodalmi folyóiratok. Az emberek számontartották, hogy kinek maradt oda a fia a fronton, kinek az ura szenvedett rövidebb vagy hosszabb hadifogságot.
A mezővárosban közünk volt és van egymáshoz. Itt tudták, hogy melyik iparos végez megbízható, jó munkát, melyik ember rabja az italnak, melyik bábához kell szaladni, ha eljött az ideje. A fiúk tudták, melyik leány hajlamos szerelmi ügyekben vétkezni, ám annyi vétkéről nem tudtak, hogy elszálljon minden illúziójuk. […] A mezőváros átlátható volt, s ettől otthonos. [...] A mezőváros egy élő szervezet. Egy láthatatlan, pontos törvények szerint működő erőtér, ahol jó élni. Maradok.«
Maradt. A gondolattal persze eljátszhatunk, mi lett volna, ha a Mozgó Világ-os időkben Pestre költözik. Írói ereje, tehetsége adott volt. Hogy hová sodorta volna az utóbbi években elhatalmasodó szekértáborosdi, nyitott kérdés marad. Körmendi ösztönösen vagy tudatosan mindenféle érték iránt fogékony volt. A berekfürdői írótáborba sem az alapján verbuválta a társakat, hogy ki a nép-nemzeti, ki az urbánus. Más kérdés, hogy sokan annyira bezárkóztak saját irodalmi csoportjaikba, hogy nem vállalták a kötetlen, baráti együttlétet az ízlésbeli, ideológiai szakadék (sokszor inkább talán csak a véletlenek, a sors kiszámíthatatlansága miatt) másik oldalára keveredett írótársakkal.
Ha tehetségével beleveti magát az »irodalmi élet« forgatagába, biztosan több méltatás, recenzió jelenik meg róla, könyveiről. Irodalmi körökben ismerős(ebb)en cseng a neve, s valószínűleg akad »néhány« olvasója szerte az országban. A Nagykunságban azonban kevésbé ismernék. Márpedig »ez a világ, ami itt van Karcagon és a Nagykunságban, mennyivel értéktelenebb, mint a budapesti?«
Rettentően büszke volt rá, hogy ez a kunsági provincia: világra nyíló provincia.
Vagy egy aprócska történet, amelyet szívesen mesélt: »Nem vagyok társtalan, már csak azért sem, mert a technika korában élünk. Előfordult, hogy a faxomra este hét órakor Kantonból jött üzenet, fél nyolckor Washingtonból, s alig olvastuk el, érkezett egy Londonból is. Éppen itt volt nálunk egy barátom, aki el se akarta hinni, micsoda hírforgalom zajlik Karcagon egy kis lakásban.«
A Barbaricum nevű provinciának kulturális fejedelme volt. Méghozzá olyan, aki nem bezárkózni akart akolmelegbe, hagyományba, hanem úgy beengedni a világot, hogy az megismerje és megszeresse a kunok földjét.”

Lajos január elsején halt meg. A temetése egy hét múlva volt Berekfürdőn, szikrázó napsütésben. Rengetegen búcsúztattuk: barátok, bámészkodók, írótársak, kollégák, politikusok.

Tar Sándor nem jött el (volt is, aki megjegyezte: nem merte idedugni a képét). Viszont pár nap múlva fölhívott. Lajosról kérdezett. A haláláról, a temetéséről. Mondta, hogy szeretett volna eljönni, de nincs jól. Beteg. Aztán az emlékeit sorolta. Mesélte például, hogy egyszer meglátogatta Lajost a szolnoki garzonlakásban, amikor az a megyei lapnál újságíróskodott. Váratlanul toppant be, este. Nemigen volt otthon semmi, s már a boltok is bezártak. Illetve előkerült egy csirkecomb egy láboskában, s Lajos azzal, a saját magának szánt vacsorával vendégelte meg. Kértem Tart, írja meg a barátságuk történetét, amelybe belefért az írótársi tisztelet, a csirkecomb, az árulás és a megbocsátás is. Ígérte, hogy megírja, s napokon belül postázza.

Talán három-négy nap múlva csatornát váltottam a televízión. Egy hírműsorban Kenedi János beszélt valakiről, aki akkor halt meg, de nem hallottam a nevét, nem tudtam, hogy kicsoda. Ám hirtelen megéreztem, Tar Sándortól sem jön több posta.