‒ Már Kisújtól állni fog! ‒ mondogatta kéthetes, 1985 karácsony havi kazakisztáni utunk javán nem egyszer egykomám, Lajos (aki a jó qazaqoknál a Lajzsan, általunk ennek nyomában járván a Lajhardzsan nevet nyerte e szép téli napokon az Ala-Tau havasának alján, a Kis-Alma folyó martján fekvő világvárosban).
Ferihegyről jövet, az Engels, előtte valameddig Sztalin, ma ismét Erzsébet téri (2020-ban már híre sincs, csak hamva) társaskocsi-állomáson a buszról leszállva utána néztem. Ő még bekukkantott utunk szellemi atyjához, Mándoky Kongur Istvánhoz, akit elutazásunk előtt az egyetemen megkerestünk, s akinek alma-atai lóvágásból való füstölt lókolbásszal, lósonkával, lószalonnával, lóoldalassal (da, da, lósódarral), s miegyéb, qazaq módra készített lótoros dolgokkal, közép-ázsiai lónyalánkságokkal tömött zsákot cipelt a vállán. (Fél kezében, persze, úti bőröndjével, másik félben batyujával.) Amiből pár nappal korábban egy éjfélen kóstolót venni voltunk kénytelenek, miután néprajzos akadémikus házigazdánk rákényszerítette — szintén vezető értelmiségi ‒ asszonyát az éccakai lópaprikás-főzésre! (Húst az sokemeletes házbeli családi otthon fagyládaként szolgáló erkélyéről hasított a kampóra akasztott fél lóból.)
Két hét… az otthontól távol! Nem akármi ‒ látható volt, Lajzsanunknak. Asszonytalan… Hiába sóvárogva karakalpak, orosz, kazak, ujgur, tatár… hölgyekre. Ácsingózva… valami másra! Jobbra. Mint ami vala. (Csak a kisorosz származék szovjet írószövetségi kísérő tolmácsnőnk és hasonlóképp rusnya barátnéje kínálkozott — volna — minékünk.)
Velem volt kénytelen az éccakákat tölteni Moszkova és Almati/Alma-Ata szállodai szobáiban.
‒ Már Kisújnál…
Hadd el, tudom. Elhiszem! Már Szentmiklóstól… (Törökszentmiklósra gondolván, hogyne.) (Az még jó messze van… áruljuk el, Kardszagtól.)
Nem mondtam neki, hogy ne bántsam meg, de ahogy elnéztem az Engels (eredetileg Erzsébet, utóbb Sztalin, majd Engels, újfönt Erzsébet) téren a nagy keletkutató otthona felé húsos zsákjával fölszerszámozva elinduló cimborámat, a legszívesebben kiszaladt volna a számon. Megtartottam.
‒ Még Ladánynál sem fog!
Haza a Nyugatiból Debrecennek, Nyíregynek (sőt, Záhonyig, ne is említsd, Csapnak) futva a vonat átlép a Tiszán, közeledve áldott szülővárosához előbb Szentmiklós, majd Kisúj, hogy Kúnkarcagon túlszaladva jöjjön az emlegetett Püspök-Ladány… Ahol, ugye, ebben a helyzetben, azért, mégis. Addigra csak-csak! Remélhetőleg!
Egy kunságifitól mi ki nem telik!
Utóbb árultam csak el neki, mi járt akkor az fejemben. Nagyot nézett, titokzatosan somolygott, látszott az arcán, rögzíti a fejében, elrejti valamelyk agytekervénye zugába, hogy majd… elővarázsolja, ha a helyére talál kúnkarczagi dekameronjában.
Kár, hogy nem ez történt. Így csak marad…
Ő maga.
E kárral együtt is a Nagykúnság valaha volt legnagyobb írója.
Kár, kár.
Aki, valóban, családapaként is a női nem odaadó, mindenre elszánt híve volt. Szerető férj, szerető apa.
„Lepsénynél még megvolt!”

Misazsan*

*Sarusi Mihály qazaq neve Ujgurisztán emlegetett — qazaqisztáni ‒ szórványában.