Vass Tibor

Fotó: Vass Nóra
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Vass Tibor
Körmendi temetésén
Úgy néz ki a dolog, mintha meg akarnák verni a halottat.
Mándy Iván
Mindig is egy narancssárga
szivaccsal borított mikrofonba szerettem volna bemondani:
miután megszabadult a halál gyötrelmeitől.
Megelőz egy plébános,
közlendői újabb részeire jó darabig életképtelen a figyelem.
Irigykedem. Kihez forduljak, hogy kérdezzem, ugye szerinte is
az életnek adódnak inkább gyötrelmei. Nincs kihez,
elmélyül élete gyötrelmeiben minden álldogálló.
Tessék és megint nem tudom helyesen leírni a szavat.
Halat az élet, meghalat vadat, emel köré gyötrelem-jó falat,
de mégis, milyen elmében születik meg: halála gyötrelmében.
Az élet képtelen magától ilyen jól vasalt egyveleggel fejmosni,
kell hozzá egy plébános. Nem elég, hogy narancssárga
szivaccsal a mikrofonborítás, még a halál gyötrelmei,
a megelőzés. Kész vagyok, fej kell mosni, abban a hitben
haltam volna meg, csak én tudok így, csak én tudok ilyet.
A kellhozzáegyplébános Körmendit idéz, tudok rá figyelni.
Kijövök jól vasalt egyvelegből, egy valag
szerencsét kívánok magamnak, hogy felfogjam,
miért úgy idéz, ahogy, amikor Pekingben jártam,
elmentem az éj templomában. Ottan, benne.
Ha Körmendi ezt tenné, szúrna ez a valószínűtlen-zöld fű,
elmenés szagú lenne, s nem elég, hogy halószín
a nap, még tűzne is, innen lehetne tudni,
hogy ez a január nyolcadika biztosan nem hozza a papírformát,
a varjak idegen nyelven, feltehetően kazahul,
kötelességtudóan kiabálnak be az oldalszomszédból,
az üveggyár felől karéneklik kárjelentéseiket.
Gondolkodtam, de semmi nem jutott eszembe.
A kellhozzáegyplébános szerint
ezt is Körmendi mondja ugyanakkor, ugyanott.
Előttünk halva fekszel, ezt írótárs mondja.
Körmendi előttünk halva fekvése közben
oldalszomszédokat fixírozok, fix, hogy írózok majd egy
Körmendi temetésén című verset arról,
hogy Serfőző dzsekiben, Kocsis és Fecske kabátban
nem kiabál be semmit, se karénekben, se kazah nyelven.
Meg tudják állni.
Lajost nem látom, miben van, kabátban biztos nem. Dzsekiben se.
Kék bézbólsapka sincs rajta, az biztos, mint itt egy emberen,
sem zöld, vízhatlan kezeslábas, amit az visel, aki hányja rá a földet.
Bekiabálni se bekiabál, se karének, se kazah nyelv.
(Izsófalva felé van egy olyan, hogy Sajókaza.
Sajókazah lesz, kész, punktum. Pinktumorú barátom
izsófalvai munkám idején olvasom újra, kilencvenkettőt írunk
és azt, hogy nem sejtem még, Berekfürdőn találkozom
a Kelet-Timor hangzású Dedével, a Boldog emberek fotósával.
Kelet-Timor a függetlenségét pár héttel azelőtt nyeri el,
sztoriban van. Később kell tumor, pink, függő temetésbeszéd.)
Egy másik írótárs, már nem él,
arról beszél, kiket búcsúztatott el eddig,
eleddig Mándy nevelődik bele
a narancssárga szivaccsal borított mikrofonba,
aztán Nemes Nagy, Vas, Fodor.
Szobron a bajusz: nemesnagy vasfodor,
a Nap is éppen így néz már ki, a fű sem a régi,
beszél a polgármester, már nem él,
szót kap színész, újságíró, nem tudom, élnek-e még,
kiabálhatnának-e be bármit kazahul bárhonnan bárhová, karénekben.
Hazafelé menet lehet, hogy tűz még a nap,
lehet, hogy valószínűtlen a fű, de nem kéne azért annyira tépni,
majdnem hajtű az a kanyar, ami jön,
mindegy lesz, hogy az éj templomában megyünk el,
vagy az éj templomába,
elszorul a szív még hazafelé menet, elszarul íve egy autónak,
integetés lesz az árokba hajtott jármű mellett
szomorúarcot vágó álldogállóknak
— tessék, és megint megszívat —
a közelükben úti munkájukat útszélen mímelőknek,
nevezzük őket áldogállóknak,
elmegyünk a dinnyés mellett úgy, hogy nem veszünk dinnyét,
január nyolcadika van, odébb még a szezon,
visszanézek a tiszaörsi kálváriadombra,
elágazások előtt töprengek, merre mennék,
nem mindig találom el a helyes irányt,
nem is tudom, élek-e még,
nem mire hazaérek, hanem most, mikor ezt mondom,
tehát kéne hozzám egy plébános,
mielőtt megszabadul a halál gyötrelmeitől.