Tisztelt jelenlévők, kedves kiállító művészek, Hölgyeim és Uraim!*

Hat művész, hat hang, hat stílus. Ha még akár csak felületesen is, de már végigtekintettek a kiállított anyagon, vagy a megnyitó közben, a megnyitó után alaposabban is szemügyre veszik a műtárgyakat, láthatják, hogy egymástól markánsan eltérő képzőművészeti formanyelvekkel van dolgunk. Izgató és inspiráló ez a sokféleség, amely ma, 2020-ban Sárospatakon elénk tárul. De vajon mi az, ami mégis közösnek látszik e műalkotásokban?
Sárospatak. Magától értetődő válasz lehet ez a közösség, a kapcsolat kérdésére: a művészek mindannyian patakiak. Azok voltak, azzá váltak. A közös pont azonban nem pusztán az alkotók életrajzában mutatkozik meg, nem csak abban, hogy öten közülük szorosan kötődnek a pataki tanítóképző főiskola művészeti tanszékéhez, az ott folyó oktatási-pedagógiai munkához, s feLugossy László is csak részben jelent kivételt, hiszen a pataki szabadiskolában, illetve egyéb múzeumi foglalkozásokon maga is mint erőteljes művész-tanár egyéniség vett és vesz részt.
Maga az elnevezés, a P’Art Műhely maga is a hely felől értelmezhető: egyfelől a Patak Art rövidítéseként olvasható, másfelől a „part” szó a város emblematikus terét, a Bodrog-partot is magában foglalja. Sárospatak a határon él: az alföld és a dombok, a Bodrogköz és a Zempléni-hegység határán, a Bodrog folyó mentén. A part maga a határhelyzet: egyszerre szárazföld és egyszerre víz. Egyszerre egyik sem, egyszerre a kettő között. A part-jellegre, part-élményre két dolog mindenképpen jellemző, s ezek a kiállítás közös szellemi jegyeiként foghatóak föl. Az egyik, mint már említettem, a határtapasztalás, a másik pedig a szemlélődés. A szemlélődés, amely a legkevésbé sem passzív cselekvés. A figyelem válaszokat szül, és aktívan alakítja a világról való tudásunkat. Egy művész esetében pedig előbb-utóbb anyagiasul, tárgyi világokat eredményez, ami aztán hatással lesz a befogadókra, nézőkre is — akár a további szemlélődés, a beengedés, a koncentráció műveletei során.
Lenkey-Tóth Péter, a csapat legfiatalabb tagja fogalmazza meg, hogy számára a művészet a „szemlélődő élet”. „A festői szándékom minden esetben a hiány jelenlétéből vagy a jelenlét hiányából ered, ezért írom felül a megjelenítendő dolog belső határait.” Lenkey-Tóth a határokat figyeli, szemléli, és jeleníti meg. Tiszta olajképsorozata szinte fehér lyukakat üt a térbe, látjuk, amint épp elválik a világosság a sötétségtől, miközben rájövünk, hogy sem világosságról, sem sötétségről nincs szó a maguk különvalóságában. Ez a párna nem párna. Markáns kontrasztjai csak még erőteljesebben mutatnak rá a kapcsolatokra, s lenyűgöző az anyag kidolgozásának finomsága: maga is csábít az elidőzésre.

Stark István esetében a határ az élet és halál partját jelenti. Ahogyan ő fogalmaz, „nem engedem magamban szabadjára a haláltól való szorongást. Ellenkezőleg, erőt ad ahhoz, hogy szemébe nevessek, és olyan alkotásokat hozzak létre, amelyeknél azt is megengedem magamnak, hogy onnan nézek vissza.” Stark István monotípiái zsigerileg felforgatóak, a szerves és szervetlen világok kapcsolatában ott a mindent átható, egyszerre delejesen vonzó és borzongással eltöltő idegenség. Nehéz szabadulni a csontszerű ágak és szálak szorításából, a múlás és növekedés szövedékéből. A metamorfózis, az átváltozás, amely az egyik nyomat címét kapta, Stark többi kiállított művét is meghatározza: a választott képzőművészeti technika adta lehetőségeket úgy aknázza ki, hogy izgalmasan mutatja be a dolgok és jelenségek egymásra rétegződését, egymásba fonódását, szétszálazhatatlanságát.

Molnár Irén, ahogyan gyakran nevezik, Patak festője, s nála a város felismerhető témaként jelenik meg. Ő a tereket, épületeket, a térben megjelenő formákat szemléli, s alkot belőlük a vásznon egy különös, új világot. Nem a felismerhetőség azonban az, ami az ő esetében érdekes. Nem a templom gótikus pilléreivel, nem a kollégium, nem a régi főutca, azaz a mai Kossuth utca beazonosítása. Ha a képeit nézzük ugyanis, tovatűnik a konkrét tér-idő. Molnár Irén festészete messze túl van azon, hogy a ráismerés okozza a látás örömét, s nála pontosan érzékelhető az, ahogyan az alakzatok elhalványulnak a színhatások elementáris, érzéki élménye mögött. Ezúttal csak két jelenséget emelnék ki, amelyeket érdemes megfigyelni. Először is, a hullámzó, álomszerű jelleg, amelyben a látvány nem statikus, hanem dinamikus, mozgó hatású, anélkül, hogy magát a mozgást ábrázolná. Nem egy állóképszerű, változhatatlan konzervváros, nosztalgia-Zemplén jelenik itt meg, hanem egy a szemünk előtt újra- és újrateremtődő épített és természeti táj. Nem véletlen azonban, hogy a legtöbb képen az emblematikus épületek a növényi világ háttereként mutatkoznak, a fák színfoltjai előtérként rajzolódnak ki, mintegy a dologi és az élő szerves kapcsolatát, összefonódását érzékeltetve.

Nagyon erőteljesnek gondolom, ahogyan a Molnár Irén-féle figuratív művészet az itt látható térben felbukkan. Izgalmas lesz a különbség, ahogyan az izgő-mozgó, eltolt, dőlő-bukó, árnyalatos színformái elkezdenek beszélgetni Fazekas Balogh István élesebb váltásokkal dolgozó színeivel, egyeneseivel, alakzataival és térszerkezeteivel. Fazekas Balogh kompjútergrafikai alkotásaiban az érzékelésmód bomlik föl, új kapcsolatok keletkeznek és tűnnek tova; transzformációkkal, átalakításokkal van dolgunk, ugyanis az eredetileg elsősorban nem képileg megragadható jelenségeknek, mint például a zenei struktúráknak a vizuális fordításairól, képi megteremtéséről beszélhetünk. A Kékszakállú című kép például a Bartók-operából is ismert történet, illetve az opera zenei világának kétdimenziós hangulati, jelképi újraalkotása. A Fazekas Balogh-féle digitális grafikákban az absztrakt formabontás módszere is tetten érhető, ott van benne a fizikai tér, valamint, szimbolikus jellege miatt, a metafizikai is.

Sándor Zsuzsa puha-bársonyos, anyagszerű hatású, izgató és kísérteties, érzelemgazdag munkáiban a határok felolvadását figyelhetjük meg: ember és környezete, a külső és a belső, a lélek és a test, az én és a másik, a szilárd és a légnemű elválasztása válik képlékennyé. A hangsúly a kapcsolatokon lesz, a kölcsönhatásokon, az ember viszonyain, s ez a képek címében is tükröződik: Visszahatások; Ketten; Összekötve, Az emberről stb. Sándor Zsuzsa képei kevés alapszínből gazdálkodva hoznak bő termést. Olajfestményeire nehéz nem rezonálni: beszippantanak, húznak maguk felé, az ölelő sárga színfonalak és fehéres színtestek közötti mélység-térbe.

feLugossy László újavantgárd karakterű életműve a művészetek közötti határokat lazítja fel: a képzőművészet mellett filmmel, zenével, irodalommal, s a mindezeket felölelő performanszművészettel is foglalkozik. Alkotásait egy szóval úgy lehet jellemezni: közhelymentesség. Nagy alázattal kerüli a megszokott sémákat, s akár szövegeiben, akár festményeiben, a meglepő választások, képzettársítások jellemzik - ez mondható el vegyes technikájú installációiról is, amelyeknek lényege a koncept, a szellemdús, egyedi ötlet, amely az új környezetbe áthelyezett talált tárgyak, a sokszor stilizált kreált formák, a képzőművészeti elemek (festett hátterek, képek, plasztikák stb.) és írott szövegek találkozásából keletkezik. „Nincs olyan nap, amelyik este újra felkel” — olvashatjuk most az egyik installáción a szerző saját szövegét. Ez egyszerre nagyon aktuális vonatkozásokat teremt a Zeneszünet? című mű esetében, ám az itt és most-on túlmutató jelentésrétegekkel is bír.
feLugossy László az ismétlésjelleg elkerülése végett is új művekkel jelentkezik azon a tárlaton, amelynek a többi kiállított műtárgya a P’Art Műhely kassai kiállításának anyagával egyezik meg, s így a művészet egy újabb, ezúttal két ország közötti határán ível át. Jó szórakozást kívánok a kiállítás megtekintéséhez.

*Az írás a P’Art Műhely kiállításának megnyitóján, a sárospataki Újbástya Rendezvénycentrumban, 2020. augusztus 14-én elhangzottak szerkesztett változata. Kiállító művészek: Fazekas Balogh István, feLugossy László, Lenkey-Tóth Péter, Molnár Irén, Sándor Zsuzsa és Stark István. A tárlat szeptember 30-ig látogatható.)