A budapesti utcák romhalmazát málna-alkony ragyogta be, rongyos gyerekek szaladgáltak leszakadt párkányok és erkélyek közt, a sarkon egy néhai úrinő próbálta pénzzé tenni ékszereit, de senkinek nem kellettek a smaragd-melltűk. A meleg októberi estén szinte kihalt volt a főváros, csak a szegények és az otthontalanok merészkedtek ki, ugyanis még valaki sétált fel-alá ebben az őszi estében; a spanyolnátha. Udvariasan rázott kezet a férfiakkal és csókolt kezet a nőknek úgy, hogy azok észre se vették, és már ágynak is estek. Hiába a másfél méter, a nők divatlap szerint kézimunkázott DIY maszkjai, a belső fertőtlenítés pálinkával, meg az idősek korlátozása, máris rengeteg halottat jelentettek országszerte, így aki csak tehette, otthon ült.
A sarkon azonban egy férfi tűnt fel hosszú kabátban és sétapálcával, arcára sálat tekert, látszott, ahogy izzad alatta. A néhai úrinőt egy bosszús pálcasuhintással odébb tessékelte, és sietve haladt tovább. Nagy ívben kerülgetett minden élő és — biztos, ami biztos — élettelen dolgot, ami útjába akadt. Hangosan zihált. Épp a villamossíneket keresztezte, amikor eszébe jutott egy dallam. Nem is akármilyen, ilyen százévente, ha egyszer történik, zsenikkel pedig rendszerint minden uzsonna után. Zsebre dugott bal kezének ujjaival finoman ütögetni kezdte a combját, fejében pedig rögtön éles tizenhatodok csaptak fel. Minden ütemet egy mély basszus indított, ezt egy erős lábdobbantással imitálta. Sajnos azonban, a sétálás és a virtuóz művek ritmusa vajmi ritkán azonos, ezért rendszerint toporgott és ugrált az utcán, hogy el ne késsen a belépéssel. A következő sarokra már megszületett a kíséret is, amit a sétapálcájával kopogott végig a járdán.
Az egyik eldugott kiskocsmában eközben javában ittak a munkások, kéményseprők és dologtalan exkatonák. Egyvalakit kivéve, egy hátsó kisasztalnál; az egyetemista fiú minduntalan karóráját nézegette és hangosan sóhajtozott, miközben úgy döntött, negyedszerre is kimegy dohányozni. Felvette a könnyű gézmaszkot, amire előrelátólag lyukat is vágott a cigarettának, és elindult az ajtó felé.
A hegyes orrú, furcsa ember épp ebben a pillanatban lépett be a homályos kis helyiségbe — valójában már egy ideje megérkezett, de a zongorajátéknak csak most lett vége. A fiatalember lehúzta arcáról a maszkot, és széles mosollyal integetett a férfinak, aki megindult felé.
— Szabó Lőrinc — mondta a fiú, szinte kirántva a másik kezét zsebéből, mire azt az ájulás kerülgette, és csak úgy, a sálon keresztül motyogta.
— Bartók Béla.
Leültek. Bartók akkurátusan vetkőzött, csak a kabátjára ült, és nem ért hozzá semmihez, még az eléje tett söröskorsót is gyanakodva méregette. Kis idő után megszólalt.
— Azt mondtad sürgős, de nem úgy tűnik. Azonkívül járvány is van, és nem szívesen megyek ki a lakásból. Szóval miért hívtál?
Szabó Lőrinc minden késlekedés nélkül húzta meg a korsót.
— Szeretem a sört — mondta, és újra ivott, majd Bartókra kacsintott. — És a jó társaságot.