Kelletlen mozdulatokkal tápászkodott fel, öregesen végigropogtatta végtagjait. Nem is tudta eldönteni, sokáig kinyújtott bal vagy könyvön pihenő jobb karja zsibbadt-e el jobban, mióta itt ücsörgött. Tíz, húsz, harminc? Nem számolta végig, mióta.
Miután felkelt, nehézkesen előrelépett. Gyötrelem az öntudatra-ébredés, mormolta az orra alatt, nem mintha számított volna, meghallja-e bárki, nem mintha járt volna arrafelé bárki. Mostanában alakult ki ez a szokása, hogy önmagától idézgetett, sokkal jobb volt, mint amikor felolvastak neki, pláne, hogy azért volt pár jobb verse, mint az a kurva Lóci óriás lesz.
Közben összeszedte magát, elindult — de hová? A padon eltöltött hosszú idő alatt sok minden megváltozott. Megváltozott a Minden. Sárkányfogak helyett a butaság magvaiból kikelt nép most az úr — jutott eszébe megint önmaga, de ettől most nem lett jobb kedve. Béla! — csapott a homlokára, már amennyire az ember ilyen merev állapotban önmaga homlokára tud csapni. Már amennyire ember egyáltalán.
Béla munkásságát húszéves kora körül ismerte meg, Mihály társaságában mutatták meg néhány zeneművét. Az individualista, disszonáns hangzások, a dodekafónia, a radikális hangvétel mind nagy hatással voltak rá. Aztán egyszer azt olvasták fel, hogy az ő lírájának kísérlete a modern költészet bonyolult eredményeinek használatával és a népi hangvételhez közelítő egyszerűségre törekvéssel mennyire a Béláéhoz hasonló szintézist idézi fel, azóta különösen közelállónak érezte magához.
Az emléktől erőre kapott. Korához és állapotához képest erőteljes léptekkel indult el. Úgy döntött, felhívja Bélát, hogy találkozzanak. Idősebb, tapasztaltabb, biztosan tudja, hogy reagáljon a megváltozott Mindenre. Találnom kell egy telefont, szereznem kell egy tantuszt, vagy mit is használnak a telefonálásra... Fiatalkori emlékeiben keresgélt, mint elszánt halász a láposodó, hínáros tóban, és mikor eszébe jutott, kesernyésen felnevetett: Lőrinc, szerezned kell egy bélást.
Elindult lefelé a hegyről, amerre a városközpontot sejtette. Sötét volt, a Hold fénye fakón szűrődött át a fellegek között.
Szélesebb utak után kacskaringós ösvények következtek, már látta a református templom sötét sziluettjét. Egy borospince előtt pár részeg fiatal cigizett, féloldalasan világította meg őket a fény.
— Egy bélást... szereznem kell. Telefonálnom kell. Bélának — nehézkesen szakadtak ki belőle a szavak.
A fiatalok részeg hányavetiséggel néztek rá. Egy szőke lány csuklott, ékszerek voltak még az orrában is.
— Mit csinálsz te erre? Hát nem tudod, hogy maradjotthon van? — szólalt meg egyikük bortól kásás hangon.
— Én Lőrinc… Én csak telefonálni… Mi az, hogy maradjotthon? — össze volt zavarodva. Még annál is sokkal jobban megváltozott a Minden, mint eddig hitte.
— Mindegy, mondd a számot, segítünk — legyintett egy másik fiú, majd meghúzta a kezében lévő gömbszerű üveget. Lőrinc most biztos talajt érzett a lába alatt, az unikumos üveg formája, úgy látszik, örök. A srác közben valami furcsa, zöldes fénnyel világító eszközt vett elő. — Szóval, mi a szám?
Lőrinc nem tudott mit mondani, de a furcsa eszköz épp berregni kezdett. A fiatalember a füléhez tette, mint egy telefont, beleszólt, mint egy telefonba, majd csak ezután vágott csodálkozó arcot, mintha az, ami eddig történt, nem lett volna elég különös.
— Azt mondta, magát keresi, mert maga keresi — nyújtotta oda a készüléket. Lőrinc elvette, egy apró kijelzőn csontos arc, ősz haj: Béla arcát látta profilból, csak valami különös zöld árnyalatban.
— Lőrinc, hallom, keresett — angolos akcentus, távolságtartó, mint amilyen Béla. — Well, az időzítés a legrosszabb. Járvány van, Lőrinc, keményebb, mint a spanyolnátha idején. Senki nem mehet sehová, rendőrség, bírság és bíróság lehet abból, ha az ember, pláne a mi korunkban, maszk nélkül mászkál mindenfelé. Teljék el még száz év, nekünk meg se kottyan, és keressen. Ne csak hívjon, jöjjön, a téglagyári tónál várom Budán, amit a mi időnkben kezdtek Feneketlennek hívni. De most mennem kell, a nap felvirrad, a mi éjünknek vége.
A nap valóban felbukkant az Avas mögött. Szabó Lőrinc úgy érezte magát, mintha kiszállt volna minden erő belőle. Persze, mit is hittem, fényes jelent, pompát és dicsőséget ebben a jövőbe? Ugyan már, hát nem vagyok én más, mint önmaga megelevenedett szobra, így dohogott magában ő, az Avas-hegyen padjáról felkelt, megelevenedett szobor. Nem is emlékezett, hogyan jutott vissza a helyére. Amint visszatelepedett a helyére, utoljára még önmaga jutott eszébe: nyomorúlt testemben nem marad, csak / a fénytelen s visszhangtalan halál.