avagy Péter és Jakab protoevangéliuma

Kecskés Péter és Jakab Krisztián performansz-mementója
Ecstatic Enstasis, Magyar Műhely Galéria, 2020. 07. 08-24.

Kozmikus közhely, triviális, de megkerülhetetlen és igaz: a szakrális megnyilvánulás terében minden dinamika szükségszerűen triadikus. Ripeness is all, az érettség minden, szól Shakespeare és visszhangozza őt Hamvas. Ami annyit tesz: a Hármasság a Minden. Hiszen a Három maga az érettség: megváltja az Egyet, és megmenti a Kettőt. Tovább számolni lehet, de bizonyos értelemben felesleges — hiszen mi lehet a végső restauráción túl?

Ebben a szent trialektikában egybeesik a Véda, a mítosz, az óteológia, az újabb misztika és a még újabb Hegel. Egyet kell ugyanis érteniük abban, hogy a Három a legnagyobb szám, és hogy az, ami összeköti az Eggyel és a Kettővel — precízebben szólva, az az univerzális szubsztancia, ami az egy Egyből kiárasztja a kozmikus Kettőt, hogy aztán visszavigye a hiperkozmikus Háromba — az az egyetlen pneuma. A szellem. Ebbe az időtlen hagyományba helyezi el magát (teljes tudatossággal) Kecskés Péter, amikor egy manifeszt triádot állít fel a Magyar Műhely galéria-pince-barlangjában, a keletkezés mint olyan szimbolikus helyén.

Konvencionális tekintetben egy performansz¹  háromelemű dokumentációját, illetve parafrázisát látjuk. De az alkotó retrospekció, a kollektív emlékezés belső értelme éppen annak látszólagos kontrapunktja: az öröklét. A hagyomány az időtlenné váló emlékezet. Így aki a hagyományba(n) áll, az a dokumentumot sem önmaga lezártságában, hanem a szellem permanens kiáradásában szemléli. De mindez valójában — Prométheusz sóhajt — újra csak teológia, csak filozófia, csak elme. Az igazi az, ami van. Be kell hát lépnünk a platóni-kecskési barlang tapasztalati terébe, és az időtlenség álma mellett a tárgyak, az objektumok, a képek dialektikus valóságát és belső feszültségét is belülre kell vonnunk.

Ez az ensztázis. Isten visszatartott lélegzete. A kozmosz pedig a lehelet, azaz a pneuma, azaz bizonyos értelemben — az extázis. A feszültség a szellem békéje és az extázis tánca között csupán látszólagos. Az ellentét valójában ott feszül, ahol nem várnánk, ahol a cím harmóniát sejtet: ensztázis és extázis csak diád. Jelen kiállítás feladata tulajdonképpen nem más, mint hogy (a szellem nyugalmával, ugyanakkor az extázis élénkségével) felkutassa a Háromnak azt az arcát, amely triáddá nemesíti a szakrális statika dialektikus vázát.


ἔκ-στασις

A születésben mindig Isten hiánya munkál.

A barlangban egybeesik a creatio akaratisága az epifánia teremtés feletti fényével.

A barlang ugyanis nem más, mint a szikla hiánya, a hegy önvisszahúzódása, amely így teret ad a születés pozitív Semmijének. A születésben, a létesülésben, a teremtésben tehát valóban a hiány az elsődleges princípium, akár demiurgikus (vagy akár teurgikus) aktivitásként fogjuk azt fel, mint a művészeti alkotás esetében, akár Isten korlátlan, de szükségszerű önkifejtéseként (vagy ennek mintegy variánsaként az Isten által önként elhagyott kozmoszrész feltöltődéseként, mint mondjuk a luriánus kabbalában), ahogy az a kontempláció magasabb fokozatain történik — és amellyel az alkotó tevékenység természetesen végül összeér.

A kiállítótér háromszögében tehát az eredeti performansz, illetve annak fotódokumentációja áll ennek a kozmikus extázisnak a jegyében. Ezzel az az egyébként már-már (legalábbis a metafizikai szemnek) zavaró elem is a helyére kerül, hogy miért ketten vannak jelen. Miért Kecskés és Jakab dualisztikus tánca jelzi a létesülés helyét és tényét? Mert ez itt kozmogenezis, és a kozmosz kulcsa és mátrixa a Kettő, a reláció, a pólusok. A hiány Egy-ségében létrejön a szemlélt és a szemlélő kettőssége, és ennek örök lenyomata a teremtett fény. A teremtett fény élő lenyomata pedig a fotográfia. A fénnyel írt evangélium.

A kettősség univerzális princípiuma az analógia, aminek a szinasztrális aktus (azaz jelen performanszban) közvetlen pecsétjét viseli: a két individuum (adamah) tagjainak megfelelése, sőt egybeesése a kozmikus, sőt kozmosz feletti emberben (Adam Kadmon) az analógia felfénylése: az analógia mindig kettősen (negatív esetben távolságként, pozitív esetben érintésként) nyilvánul meg, de ideálisan magában hordozza az egységet, tulajdonképpen az egység ikonjaként funkcionál. Ahogy a csillagállások analógiája a kozmosz történetének mátrixa, úgy hordozza az individuum sorsát a test szakrális analógiája. Isten képe és hasonlatossága Isten — a Fiú, aki “született és nem teremtetett” (konstantinápolyi hitvallás).

ὑπό-στασις

Létrejönnek tehát a hipo-sztázisok, az elkülönült (de analógiásan el nem választott) isteni személyek. Az istenszemélység a tökéletes individuáció állapota: a személy önállóan, saját karakterét tökéletesen átélve létezik, miközben teljesen folytonosságot tételez az abszolútummal.

A hiposztázis metafizikailag úgy realizálható a legközvetlenebbül, mint az Egy és a Sok Egysége. Kecskés Péter erre az esztétika síkján így felel: íme, az Ember, az egyetlenségében folyton változó lény par excellence. A triád ezen hiposztatikus darabja két friss videó, ami itt került bemutatásra, és a kozmikus antropológiának mintegy lírai vizuális kommentárjaként épül be a (látszólagos) kezdet és vég pólusai közé (a kezdetről lásd bővebben fentebb, a végről lásd majd lentebb).

Az istenszemélység vizuális foglalata az ikon. A darabnak mind a kivágata, mind a kompozíciója ikonikus: a kettősség szinasztrális differenciáltsága az Arcban, a Test táncában integrálódik - ugyanúgy, ahogy Krisztusban integrálódik az isteni és az emberi arculat. Ugyanis míg a Krisztus-Isten az Egység sztázisának időfeletti alapjában létezik (illetve, precízebben, szuperegzisztál), addig a Krisztus-Ember a teremtés folytonos önkifejlésének edényeként és ikonjaként állandó fluxusban van. Ezt képezi le Kecskés a képsík statikus beállításának fogságában, vagy éppen abból állandó kitörésben lévő Jakab Krisztián félalakos meta-ikonjára. Akár szándékos, akár nem (hiszen a spontán megnyilvánulás tere túl van az emberi szándékosságon), még Jakab Krisztián testének megvilágítása (vagy, ami ugyanaz, a test saját fénye) is az ikonok tradicionális koloritját idézi, sőt, a technika azon ritka diadalainak egyikét éli itt, mikor a hagyományt nem önmaga paródiájáva fordítja, hanem élettel telítve eredeti fényébe helyezi: a tojástempera megkophat, de az Arc-Ikon felfénylése megmarad az idők végezetéig.

ἀπο-κατά-στασις

Van azonban egy fundamentális különbség a kecskési meta-ikon és a tradíció képírási gyakorlata között: az isteni fény aranyát (az ikonok állandó, isteni-változatlan hátterét) itt Isten megismerhetetlen, síri sötétje váltja fel. A különbség ugyan csak az emberi perspektívából nézve, a relációk és kettősségek síkján van jelen (mint egyazon monász ekvivalens, de diametrális fenoménjei), de itt, hiszen az esztétikai megismerés is ebben az ontológiai körben él, döntő jelentőségűvé válik.

Továbbvezeti ugyanis a szemlélőt szellemi tekintetét a triád (jelen megközelítés szerinti) zárókövére, a mozgóképek között látszólag mintegy mellékesen, de valójában a tér főtengelyén, mintegy oltárpozícióban a falra akasztott ruhákra, melyeket Kecskés és Jakab a performansz során viselt, vagy inkább teremtett (a kozmogenezishez igen hasonló eljárással, a lét fehér alapjának spontán tingálásával).

Emlékek ezek a ruhák, kétség sem fér hozzá — de nem az akció tehetetlen maradékai, mint azt elsőre gondolnánk, hanem az aszcenzió szimbólumai, sőt, permanens potencialitásának hordozói. Krisztus Egy-séges (varrástalan, azaz kvázi-teremtetlen) ruhája felett a katonák ugyan sorsot vethetnek, de azt végül mindig csak egy Személy (Hiposztázis) örökölheti: az, aki beavatást nyer, aki megvalósul, aki ellobban. Ennek a beavatási rítusnak az egyenruhája az asztrális alapszínekkel tingált halotti lepel.

Hiszen a halott anyag, a hülé csak a nyugtalan, prométheuszi-individuális öntudat felől tűnhet fel börtönnek. Isten felől nézve ugyanis éppolyan tökéletes, mint az extázis, mint a kozmikus kifejlés, sőt. A halott anyagban, a sírbarlangban levetett gyolcsban benne van az apokalipszis fenséges csendje.

Az apokalipszis nem esemény, hanem a kozmikus történet állandóan megvalósuló önfelszabadítása, egyszerre szörnyű vég, halotti tor, a leplek ráterítése a kozmoszra — és Isten önmagába való visszatérése. A formák visszakerülése abba az önmagukat megelőző állapotba, amit soha el nem hagytak. Ez az apokatasztázis.
Mert ahogy fent van, úgy van lent is. Szinasztria. A halál nyugalma Isten megingathatatlan nyugalma is.

Platón barlangja nem csak a születés és az illúzió, hanem a formák előtti esszencia (Platónnál a khóra) folyton formálható, sőt, formálandó és önformáló tere is. Ezért ég bele Kecskés és Jakab rituáléján a hátrahagyott héjakba mégis örökre az asztrális sugárzás fotografikus képe — a szivárványtest-alkimista tinktúráiként.

Hiszen a megnyilvánult Isten fénye az anthropos principiális csillagtestének végtelen színű szivárványa. Szín-asztria. SZINASZTRIA.

¹Kecskés Péter és Jakab Krisztián performansza. Ekszpanzió Fesztivál, Esztergom, Kaleidoszkóp Ház, 2019. október 18.