A nevetésről azt írják, hogy olyan testi-fizikai és élettani reakció, amely a megélt boldogságról, élvezetről, pozitivitásról tesz tanúbizonyságot. Jóllehet, általánosságban komikus helyzetekben átélt mimikai megnyilvánulással és pozitív érzelmekkel társítják, de számos tényező befolyásolja a gyakoriságát, kifejezettségét, mint az életkor, kultúra, anyanyelv és az adott szituáció kibontakozása, illetve egyéni megélése. Körmendi Lajos jókat tudott nevetni a családban és a baráti társaságban is. Horváth Jóskával és Sarusi Miskával különösen. Jellegzetes nevetés volt az övéké, kicsit csibészes, és volt benne intelligencia. Mi is együtt nevettünk minden évben a Bereki Írótábor elhíresült emlékmorzsáin. A tábor, amely azóta már az ő nevét viseli, sokáig Dienes Eszter történeteitől volt hangos, aztán ő is egyre halkabb lett…
2004-ben volt utoljára velünk Lajos. Nem jelentette be, hogy nagyon beteg, nem mondta el a közösségnek, hanem apránként osztotta meg a titkot, mindenkivel külön: Sarusi Miskával, Jókai Annával. Aztán nekem is szólt: „baj van, nem biztos, hogy leszek jövőre, pedig sok mindent tudtunk volna szervezni együtt”. Mi se szóltunk a többieknek, őriztük a titkát.
Szenti Ernő Eszterről azt mondta, hogy Dienes Eszter és a cigaretta nem kettő, hanem egy. Persze mikor már nagy volt a baj, még „az öreg Csoszogi” is képes volt lemondani a koporsószegről, de 2004-ben még javában füstölt. Az ikermedencék mellett volt néhány idejét múlt büfé, amely mellé odatelepedtünk. Volt aki evett, volt aki csak ivott, és Eszter nem állta meg, hogy rá ne gyújtson. Körmendi egyébként is érzékeny volt a füstre az asztmája miatt. Eszter hiába tette egyik kezéből a másikba a bűzrudacskát, a füst mindig Lajosra szállt, akinek lassan elfogyott a türelme, és egy kicsit indulatosan odaszólt: „Nyomd már el, rákos vagyok!” Döbbent csend következett. Attól kezdve mi már nem nevettünk. Csak Lajos nevetése hallatszott egyszer-egyszer a medencében, ha összefutott egy ismerőssel, kinek elmondta, hogy találkozott egy emberrel, aki mesélt neki egy pikáns történetet az asszonyról, akitől mindig azt kérte a férje, hogy pippantson egyet. Az asszony egy idő után már nagyon unta, így egyszer egy kis csípős paprikát vett a szájába, mielőtt pippantott volna. A férj rettenetes égő fájdalmat érzett, és soha többet nem kérte a feleségétől, hogy pippantsanak. Lajos megírta a „sztorit”. Az írásról a barátja azt tartotta, hogy túl merész, ezért aztán ezt a „pletykatörténetet” nem szerkesztette be a Lajos halála után megjelent kötetbe. Én beillesztettem a Berek című lap Körmendiről szóló emlékszámába, amit ma sem bánok. Azt viszont sajnálom, hogy nem mellékelhettem az írásai mellé az utolsó bereki őszben — nagybetegen is őszinte — fel-felharsanó nevetését.