A költő megtörli szemüvegét. A párás lencsék mögött összefolynak a nyári este izzadt macskakövei. A város lüktet, izgalom, újjászületés, fogadalmak a levegőben, a csillogó tekintetek akár a csapongó pillangók. A költő magába szívja ezt a csend utáni tobzódást. Vár.
A zeneszerző ma szokatlanul ingerlékeny, pedig jól haladnak. A „Légy-ott a nyolcadik szobában” már majdnem kész. Ez lesz a világ első karanténfúziója, mondogatták egymásnak az utóbbi hónapokban. De a munka nem ment könnyen. Csöpögteted a lírát, mondta mindig a zeneszerző. Persze tudta ő, hogy nem egymásnak valók, de azt gondolta, majd ő megszelídíti azokat a nyers akkordokat.
A költő a Napba néz, arcának forrósága a szívét is hevíti. Mellette a zeneszerző morog valamit, aztán újabb sor apró, dühös kottafejet karmol a rendetlen papírra. A költő mosolyog. Ismeri ezt a pillanatot. Amikor a műnek már nincs szüksége rájuk. Amikor ők már csak fel kell, hogy nyúljanak a levegőben rekedt gondolatokért, hangokért, szavakért, formákért, mint gyermek a léggömbért. Legalábbis ezt hitte. Ahogyan azt is, hogy estére kész lesz a nagy mű, kettejük furcsa torzója, amit aztán, mint egy csodálatos művészetimpressziót mutatnak be, melynek invencióját éppen az egymásnak feszülés, az ellentétek dinamikája adja majd.
A költő beszívja a nyáreste friss levegőjét, melyet nem nehezített még el az emberszag, az emberzaj, az emberakarat. Hosszú volt a csend, bátortalan még az élet.

Az este úgy érkezik, mint a szégyenlős szerető, óvatosan, lábujjhegyen. A zeneszerző és a költő hallgatnak. A mű kész. Furcsasága lesz éppen ereje, a benne dúló, a művészetet másként, másmilyenként megélés ellentéte pedig a bája.
A Légy-ott közös munkája már akkor gyermekkora játékaira emlékeztette, mikor a zeneszerző felhívta őt a bezárás első napjaiban, hogy elmondja ötletét: sorról-sorra haladnak majd, párhuzamosan, hol a vers lesz előbb, hol a zene, ő vakon ír, amaz süketen komponál, hogy aztán elkészüljön egy soha nem hallott versszimfónia. Vakon és süketen, ő nem ír le semmit, csak rendre egy-egy sort diktál, a másik pedig csak belülről hallgatja a születendő, bizonyosan komor dallamot. A karantén szeszélyes hullámainak grafitlenyomata lesz a közös mű, szomorkás, tapogatózó szavakkal, Istent, embert számonkérő, kopogó hangzatokkal.
Még nem hallotta senki. Nem látta senki.
A szél hirtelen érkezik. Belekapaszkodik az asztal billegő lábaiba, felkavarja a szivarhamut a nehezéknek használt üveg tálkában, megborzolja a költő haját, lobogtatja a zeneszerző nyaksálját. A téren a szél nyomában papírgirlandok, összekuszálódott frizurák, libbenő nyári ruhák, izgatott sikolyok és elektromosság. A kandeláberek zabolátlanul himbálóznak, az egyik leszakad, hangos robbanással kisül a gőzölgő macskaköveken. A lányok izgatottan futásnak erednek, majd megtorpannak és cipőjüket levetve táncolnak az eleredt esőben. A kávézók asztalain egymáshoz ütköznek csészék és hamutartók, pincérek rohannak fejvesztve menteni a menthetőt. Férfiak lopnak csókot a hirtelen jött rendkívüli percben, az égen szivárvány nő a tér fölé.
Kottalapok az asztalon. Először csak éppen hogy megemelkedik a legfelső, hogy aztán súlytalanul visszahulljon a kupac tetejére. Aztán egy újabb fuvallat, és a dühödt, makacs kottafejek és az alattuk hurkolt betűk szende keringőbe fognak. Mintha élveznék és szólnának a többieknek is, egyre több sűrűn teleírt ötvonalas papír enged a könnyed udvarlásnak. Giccs, gondolja a költő, és ahogy a zeneszerzővel egymásra néznek, látja, ő is ugyanígy véli. Giccs.
Isten forgatókönyve néha giccses. Még bátortalan az emberzaj, az emberszag, az emberakarat, de lüktet a ritmus. Lüktet a költészet.
A költő és a zeneszerző összenéznek. Ennél szebbet nem tudnak. A kottalapokon elmosódnak a konok hangjegyek és a szépen hurkolt betűk.
Hátradőlnek a kényelmetlen kis székeken, és nézik, hallgatják a pillanatot.
Üdvözlik.
Búcsúznak tőle.