lefelé tudjuk a járást, 

te, aki ismered Istent, 

vigy néki rólunk ajánlást. 

Egyre feljebb, bizony: mint ahogyan az ének is. Mert „magyarnak lenni jó”. Ezt a mondatot Tőkés László írta jó néhány éve a közép-európai és az európai köztudat falára és a szíve fölött viselt és onnan a világ magyarságának osztogatott jelvényre, hogy fölébressze, illetve ébren tartsa azt, aminek olyan természetesnek kellene lennie, akár a levegővételnek. Nemcsak az új tartományfőnököknek: a fél világ új urainak s a nemzetet csupán a nyelvismeretükre korlátozó magyaroknak üzent, hanem azoknak is, akik egy évszázad Déva-várába falazva is magyarul kiáltoztak, s ezen a nyelven szólnak ma is a történelemnek. Azt üzente, hogy a fejekben és a szívekben magyarul megőrzött szónak volt, van és lesz is értelme; sőt soha akkora esélyei nem voltak az újjászületésre, mint ma. S hogy a regiment csak addig nem fogy el, amíg a száj nem marad néma. A tőle megszólított magyarul beszélő emberek többsége pedig az anyaország határain kívül élt és él, sokan közülük szórványokba préselve, nagyobb tömbjeik is idegen kultúrák, nyelvek foglyaként, nem pedig a többségi, magyar nyelvű nagyvárosokban, idebenn. S ha éppen írók vagy más művészek, sokan — a legtöbben — közülük nem magyar nyelvű egyetem, főiskola, kulturális lap hátszelének energiáiból táplálkoznak, nem annak vitorláin hajóznak sorsukban, mint az itthoniak, hanem az európai világ végein, elszegényített, kivándorlásoktól megcsapolt vadvizeken, a szakadékok peremén, egyedül vagy jobb társakkal: a jelen idő folyton zaklatásban tartott, nemszeretem kurucaival tartva hátukon, szívükön az Időt.
A határokon belüli magyar vidékek jelentős részei is a Trianon-okozta külső magyar sebekhez hasonló állapotban éltek és élnek kereken száz éve. A tönkrement, fiatalságát Európába verő, kiürülő, munkát adni képtelen vidékek vajúdása a legkeserűbb öröksége a diktatúrának és a rendszerváltás nyerteseinek. A cukorgyárak, a könnyűipar, a földművelés, a termelési rendszerek lerombolóinak, fölrobbantóinak, a nemzeti vagyon — ma már köztudottan — világháborús katasztrófa méretű kifosztását okozó privatizátoroknak, a nagytőkéssé lett kommunistáknak és a hozzájuk csapódóknak. „De a hidegre hűlt belet, / jázmin-orroknak bűzletet / mi viseljük mint bűnjelet, / mind idevarrva nyakunkba” — írta már a hetvenes évek közepén Nagy László. Jól látva, milyen eredményt ígér már a közeljövőben a kornak és urainak a nemzeten végrehajtott császármetszése. (Császármetszés) A Trianon új megerősítése után Ipolyságból „szekérderékban hazalopott”, és így a Kunság terepeire érkezett gyermek, fiatal, majd felnőtt Körmendi Lajost — szinte az ország közepén — ez az árván hagyott, többszörösen kifosztott világ fogta körbe. A jobb napokat látott kun-vidék vergődése, láza, de magára találási akarata is. S tehetsége irányait és teherbírását már ifjúként felismerve a fiatal férfi maga választhatott: marad vagy megy, Karcagról a nagyobb városok: Debrecen vagy a főváros irányába. Azaz: azt a Babits által szóvá tett utat választja, amely szerint a magyar író rendszerint vidéken születik, és Pesten hal meg, avagy birokra kél, és éppen ott, ahol élnie adatott — Ady kifejezését véve kölcsön — „a magyar Pokollal”. S a sokrétű képességeket kapott ember a maga arkhimédészi pontját a felnevelő vidéken jelölte meg. Ahhoz ragaszkodott, akár az egyik kötete címévé tett Gyökeres állat, s a Régi kútba nézek akaratával ölelte egyre inkább lelkébe Az álom fonákját: a kunsági múltat és valóságot. Tehette: a nagyvonalúság könnyed mozdulatával emelve vállára a több ezer tonnás időt, hiszen a tevékeny és küldetéstudattal felvirágzott elmék közé tartozott, akár legjobb elődei között Zrínyi, Petőfi, Arany, Németh László és Nagy Gáspár. Az írói munkán kívül a külvilág feladataiból egyetlen tollpihét elviselni képtelen írókkal, irodalmárokkal szemben neki a teljes létezés volt a kihívás, és ehhez szabta küzdelme méreteit.
„Elvész az ország / ha elfogytak az aszkéta szívek” — rótta papírra Ady az egyik nyomasztó éjszakáján, és a jövőt fürkészve talán meglátott abban jó néhány arcot is, s megláthatott ilyet — mint „kúnfajta, nagyszemű legény” — a Kunság vidékein is. Az egyéni bajok kidalolása, a karrier szívós, mindig a centrumokba törekvő építgetése helyett a magyar sors képtelennél képtelenebb kihívására válaszolók legnagyobb aszkézise pedig a „mert másokért csatáztam” Adytól vallott üzenetének, létélményének elfogadása volt. Körmendi Lajos emberi és alkotói útját is ez az egyszerű, de az — emberként öröklött — legnehezebb: vérből, izmokból, csontokból összeállított képlet határozta meg. S ez is tette fiatalon, mindössze 59 évesen a sírba, akárcsak Sós Imrét, Kondor Bélát, Hajnóczy Pétert és még hosszasan volna folytatható a névsor az ismert vagy már csak a szívekben őrzött nevekkel a Dél- és a Felvidéken, a Partiumban és Erdélyben, Kárpátalján — és az összezsugorodva is még néha-néha nagyot álmodni képes, anyaországnak nevezett Magyarországon — és ott a magyar vidéken — is. Hogy az út, amelyikre lépett, merre vezet: már fiatalon jól tudta, ahogyan felismerte azt kortársa, a szintén a magyarországi periférián gyökeret ütött Ratkó József is. Aki a szülőhely: Budapest (Pesterzsébet), majd Szeged helyett választotta „fogadott földjének”, majd „halóföldjének” a szabolcsi Nagykállót, és írta fel még életében képzeletbeli fejfájára: „Mindenütt kell élni. Mindenütt lehet élni. A magunkévá kell lakni ezt a hazát, és művelni azzal is, hogy belehalunk.” S ezekkel a felismerésekkel, tudás- és üzenetanyaggal szinkron, pentaton dallamokban fogalmazódtak meg Körmendi Lajos verssorai, műfordításai, műhelyalkotó tettei és a kivéreztetett, múltjától is elszakítani akart „populációból” közösséget szervezni akaró erőfeszítései is.
Hány embernek való hát az a munka, amit a hátára emelt, a feladatok sora, amit a puszta felsorolás is csak metonimikusan tud érinteni? Mert nincs is szó megnevezni az álmatlan éjszakákat, a kapcsolatok százait, a szeretet megindultságát, a kommunista-szocialista párttal, majd az új pártokkal és a bürokratáikkal folytatott harcok nehézségét és a teremtett értékek sokaságát. Mert az értékeknek, a dolgok rendje szerint mindig csak egy része látható, más részük másokban lélekké, gondolattá változva, az idő vizébe hullva is az áramlatok tiszta irányaival működteti a jelent. Hiszen Körmendi Lajos ujjlenyomatainak — a maga helyén, az alapító erő elszántsága és értéktudata szerinti — „Szent István-pecsétjét” viselte magán az általa teremtett Barbaricum Könyvműhely, a Győrffy Stúdió, a műfordításokra szövetkező Yorick Kht., a Jászkunság főszerkesztőjeként lapok hosszú sora és a Berekfürdői Írótábor, amely a kicsi alföldi fürdőt az idegenforgalom számára is egyszerre a határon belüli és kívüli magyar irodalom kegyhelyévé, szoborparkjává és a jóra néző, a szent írói összeesküvések fórumává tette. S a szerkesztő, a riporter, a tanár, a könyvtáros, az alpolgármester, a népművelő Körmendi Lajos mindezt a „szent lázadások, vágyak s ifjú hitek / örökös ura”-ként versben, prózában, műfordításokban is magas szinten fejezte ki: összesen huszonkét könyvet alkotva az önként vállalt feladatok, a küldetés sziklája alatt. S miközben az újra és újra alágördülő kőtömböt újra és újra felgörgette a magaslat csúcsára, költeményekbe vonta a kisebb hazát, annak törvényeit, tájait, színességét is. A Kunkék éjek ölelését és a Táltosok kincsét, a hosszúverstől, a képverstől az alkaioszi strófáig szervesítve a világirodalmat e kicsi, de így már a költészet térképén határtalanná tett alföldi geográfiába. S öröksége szerint versíró ember a műfordításaiban sem nyugatra, hanem a magyarok, kunok egykori földjei felé nézett. Akárcsak költő vagy etnográfus kortársait: Buda Ferencet, Cseh Károlyt, Mándoky Kongur Istvánt, őt is Kazahsztán, Mongólia, Kína, a csuvas, a cseremisz, a baskír, a kirgiz s más sztyeppei népek kultúrája, A puszta fiainak világa vonzotta, azok tükrében nézte önmagát, a Nagykunságot, ott élő népét és Európát is.
Egyedül van-e hát a szikla alatt, amely végül foglyul ejtette? Vagy ő ejtette foglyul időtlen időkre a sziklát? Vagy már együtt születtek a Kárpát-medencében? Ismét Ratkóval mormolom: „ez a sírás a kő alól / / hány éve szól, hány napja szól / a szél boltívei alól, / a házak gyökere alól”. (A kő alól). Ám akármi is a válasz, hogy a kő öleli-e őt vagy ő a követ, már együtt repülnek a fejünk felett, küzdenek egymással amott is, a magasban. Körmendi Lajos, aki egyszerre volt Anteusz és Ikarosz, görög ikertestvéreivel és honi őseivel együtt írta és alkotta azt a magyar-kun mítoszt, amelynek immár mi is részesei vagyunk Berekfürdő és teljes alkotói örökségének szeretetében. Bizonyos tehát, hogy Körmendi Lajos nincs, nem is lehet soha egyedül. Különféle Ikaroszok veszik ölelve körül, s mint a pentaton énekszó a pusztából, emelkedik följebb és följebb, hiszen — amiképp azonos című versében írta —:

Minden énekes madár a sírba hullt,
Föld alá zuhantak szép sasok,
Ám egünk, a tág terű, nem néptelen —

Egyre följebb száll
a por