„Géczi János író, költő Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal néhány hónapot töltött Pesthidegkúton: a betegekkel kb. harminc életinterjút vett fel, amelyek közül négyet publikált 1982-ben Vadnarancsok I. című könyvében. Egy interjúban így emlékezett Pesthidegkútra: »[…] azon az aziliumi helyen sokan fordultak meg tudósok, művészek, vezető értelmiségiek, s nyilván politikusok és politika-közeliek is, olyasféle szabadelvű, az önmegvalósítást támogató menedék, mint manapság egy-két értelmiségi szalon […] annak ellenére, hogy a betegek többsége szabályos beutalással érkezett. Humánus, s mélyen megértő intézmény, bölcs és nyitott vezetővel […]«”¹ — az elmúlt időben erre az idézetre hívták fel a figyelmemet. Gervai András könyvéből származik, amelyben az 1949—1989 között lezajlott megfigyelési ügyeket mutatja be. Gervai A kaméleon c. könyvfejezetébe emelte át a velem készült interjú részletét. Ayhan Gökhan és Izsó Zita 2013 végén készítette a Vadnarancsok művem kapcsán.²
1980-ban, majd 1981-ben kaptam a Művelődésügyi Minisztérium miniszterétől egy-egy féléves ösztöndíjat. Munkatervemben a biológusi-antropológusi tudásom és az irodalmi ambícióim közös megvalósítására akartam esélyt teremteni. A korábbi években Bakonyszentkirályon ugyanis kipróbáltam egy szöveg-előállítási módszert, amelyet utólag a Vadnarancsok kötetem megírása folyamán élettörténet-rekonstrukciónak neveztem el. Bakonyszentkirályon egyik fotós barátommal, Molnár Lászlóval több hetet töltöttünk, s a falu néhány meghatározó lakosával készítettünk magnetofonnal rögzített hangfelvételeket, illetve fényképsorozatot. Az interjúk összevetésekor kiderült, hogy az emlékezet és a történelemmondás megannyi változó függvénye, továbbá, hogy nem célszerű ellenőrizetlenül elfogadni a memoárokban említett tényeket. Ugyanakkor az átértelmezett saját történet áttekintése olyan lehetőségek felvázolását ígéri, amely a beszélő személyiségéről, múlt-, jelen- és jövőképéről, történetértelmező meghatározottságairól híven vallanak, és eddig nem sokan fókuszáltak rá. Amikorra ezt a bakonyszentkirályi szó- és képriportot a veszprémi Dimitrov Művelődési Központban kiállításkésszé tesszük, a hangsúlyt már nem a történetek igazságosságára[igazságosságára? talán inkább igazságára], hanem azok összetett megkonstruálására helyeztem.³ Móricz Zsigmond-ösztöndíjpályázatom segítségével a naiv szociográfia-kísérletemet kívántam folytatni, amikor eldöntöttem, hogy pszichiátriai kezeltek koherens élettörténeteit fogom egy gyógykezelő intézetben elvégezni.
Elnyert pályázattal a zsebemben kerestem fel a Pesthidegkúton található Pest Megyei Semmelweis Kórház Egyesített Intézményei Kihelyezett Pszichoterápiás Osztály vezetőjét, Goldschmidt Dénest. Goldschmidt Dénes pszichiáter közismert és népszerű alakja volt a hazai ún. nyitott módszerek iránt elkötelezett pszichológiának. Ő az, aki egykoron az Intapusztai Betegfoglalkoztató Intézetben, a későbbi Intaházai Terápiás Intézetben dolgozott, amelyet alkoholbetegek gyógyítására is befogadhatóvá tett. Goldschmidt 1957-ben igazgató főorvosként vette át az intézet irányítását Benedek Istvántól, és gyors, valamint elismert eredményekre jutott a pszichiátriai rehabilitációban. Intapusztáról 1971-ben kerül Budapestre, abba az intézetbe, amelyet 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig, halála előtti évig igazgató-főorvosként vezet. Az intézete Klebelsberg Kuno egykori kastélyában található, amelynek sorsát ha hányattatottnak nevezzük, nem vagyunk elég pontosak. Az épület csendőrlaktanya is volt, majd SZOT-üdülővé alakították át, hogy mielőtt 65 ágyas női pszichiátriai utókezelő legyen, tbc-szanatóriumként használják. Az utókezelőből 1976-ban vált férfi betegeket is befogadó gyógyító hellyé, s ekkortól beszéltek úgy róla, mint nappali szanatóriumról.
Goldschmidt Dénes különösen invenciózus munkatársakat gyűjtött mindig maga mellé, akikkel minden esetben megbeszélte az elképzeléseit, s akiknek javaslatait sosem utasította el megegyezés egyezség híján. Terápiás eljárások sorát honosította meg Magyarországon. Szándékait támogatta, hogy a ’70-es évek végéig a Magyar Rehabilitációs Társaságon belül működő Pszichiátriai Szekció elnökeként tevékenykedett. Ez a szekció nemcsak pszichiátriai kutatások inficiálója[még sosem találkoztam ilyen szóval… közben megnéztem a jelentését: megfertőz, mételyez…], de szakmai összejövetelek kezdeményezője, lebonyolítója. A Pszichiátriai Szekcióból 1980 májusában létrejött a Magyar Pszichiátriai Társaság. A Társaság támogatásával foglalkozhatott több intézet, mint a SOTE Pszichiátriai Klinikájának vezetője, Juhász Pál katonaorvos például az alkoholizmussal, illetve a drogozással. Juhásznak köszönhetően olyan nappali szanatórium kezdte meg működését, amelyben művészetterápiával is foglalkoztak (nappali szanatóriumában olyan ellenzéki kulturális csoportok működtek, amelyek a művészetterápia adta lehetőségeket használták fel önmegvalósításukban, mint például az Inconnu-csoport, vagy az URH, illetve a Balaton együttes⁴). Goldschmidt Dénes Pesthidegkútra ugyancsak beengedte a művészetet felhasználó terápiát; nem egy esetben új terápiás lehetőséget fejlesztettek ki. A színházterápia, a táncterápia, az árnyjáték-terápia, a biblioterápia, illetve a családterápiás akciók gyógyító munkában való megjelenése társadalom-szerte tudható volt, s az is, hogy a Pesthidegkúton zajló gyógyítás számos értelmiségi, s köztük is művész rehabilitációjához hozzájárult.
Goldschmidt Dénes emberi és pszichiáteri nyitottságáról, értelmiségi habitusáról, kapcsolatrendszeréről (amelybe éppúgy beletartozott Mérei Ferenc, az addiktológus Gerevich József, az antipszichiátria nagymestere, Thomas Szasz, ahogy Bálint Endre, illetve az 1979-ben öngyilkosságot elkövetett Tánczos Gábor) és az innovációk iránti nyitottságáról, családi kapcsolatrendszeréről pontos ismereteim voltak. Goldschmidt ugyanis élettársam rokoni körébe tartozott, a rokonság bajai ágának része volt. Pesthidegkútra tehát rokoni segítséggel, Takács Viola útján jutottam el, és egyetlen, néhány órás beszélgetés után nyitottá vált a lehetőség számomra, hogy az ott ápolt támogatásra szorultak között élhessek. Munkámnak egyetlen feltételéül a főorvos-igazgató azt szabta, hogy semmi olyan tevékenységet nem végezhetek, ami megbetegítő hatású, mi több: az ápoltak betegségét nem oldja. Goldschmidt elképzelése szerint a legnagyobb gyógyító erővel az embertársi figyelem bír, s elképzelésem megvalósítását ezért támogatta.
Az intézet udvarán, amikor először voltam Pesthidegkúton, játszó gyerekekkel és felnőttekkel találkoztam. A két gyermek a Goldschmidt legutóbbi házasságából származó utódok, a felnőttek pedig az intézmény ápoltjai s néhány gondozója volt. Az egykori Klebelsberg-birtokból visszamaradt kert szűk udvarán csupa-csupa Trabant állt, az ápolónők, az önkéntesek és a hivatalos állományban lévők gépkocsijai, köztük Goldschmidt Dénes Hycomat járműve is. A főorvos igazgató ugyanis megváltozott képességű volt. Goldschmidt ifjú felnőttként Heine−Medine-kórt kapott, s lábait a gyerekparalízis megroncsolta. Bottal járt, különös cipőket viselt, hórihorgas alakja meggörnyedt, soványságát hangsúlyozták bogos végtagjai és keskeny ujjai. Beesett, szüntelenül mosolygó arcát eltorzította hiányos fogazata. Kedélyes volt és szellemesen társalgott. Sokat, szinte mindig dohányzott. Ingatag járásával mindig kitöltötte s cigarettahamuval beszórta azt a teret, amelyben igyekezett az egyik ponttól a másik pontig jutni. Naponta legalább egyszer — a férfi munkatársait esetleg kivéve — mindenkit kihajtott az irodájából, mert akkor adta be neki a főnővér az injekcióit. Ilyenkor frenetikus humorral jellemezte esetlenségét. Számtalan beszélgetést folytatott le egyetlen nap alatt, de a kórházi életben mindig voltak olyan fix időpontok, amikor a személyzettel, a kollégákkal vagy az intézetben lakó és dolgozó valamennyi emberrel közös megbeszélést folytathatott. A különböző beszélgetésekben kizárólag saját elhatározásom szerint vettem részt.
Az első három hónapban minden napot bent töltöttem az intézetben. Általában fél 8-kor, 8-kor érkeztem dolgozókkal együtt, s 5-kor, 6-kor mentem haza. A kezdeti hetekben részt vettem a betegek számára tartott foglalkozásokon s az összes közös esetmegbeszélésen, természetesen megfigyelőként, aki véleményt nem nyilvánít. Az ilyen alkalmak révén nyíltak meg a lehetőségek arra, hogy a gondozottak, legyenek bár bentlakók vagy bejárók, megismerhessenek s megszólíthassanak, már ha az érdeklődésüket felkeltettem. A közös és az egyéni foglalkozások között a nem fekvő betegek szabadon használhatták a kórház közösségi tereit és az udvarát. Ilyenkor többnyire kisebb-nagyobb csoportokban társalogtak, pingpongoztak, rádiót hallgattak, olvastak, s olykor azt a vitát vagy megbeszélést folytatták, amelynek véget vetett a közös megbeszélésre szánt idő határa. Hol így, hol úgy, de a gondozottak többsége véleményt nyilvánított társaik terápiás alkalmakon beszédtémává tett gondjaiban, történetében, s ezek a szabad vitakörök szőtték meg a kapcsolatok könnyű kézzel kötött hálóját. Elköteleződések, érintettségek, érzékenységek, traumák, vonzalmak körvonalazódtak és foszlottak szerte. Az ápoltak közé a nővérek és egyéb gondozók vegyültek. Szerepük számomra nem volt nyilvánvaló, nem egyszer magam sem tudtam, milyen okból vannak egymás mellett. Némelykor a fiatal orvosok is megjelentek a kertben. Miután a tervezett munkámról maga a főorvos számolt be a legelső nagycsoportos jelenlétemen, amikor bemutatott, sokan érdeklődtek az ösztöndíjról és a tervezett műről. Annyiszor kellett részeltekben gazdagon felvázolnom, ahányszor megszólítottak, s bennem hamarosan meglepően koherens feladatrendszer állt elő egy kompakt célképzettel. Több mint két tucat — bentlakó és bejáró — gondozott ajánlotta föl az együttműködését. Tőlük azt kértem, hogy legyen legalább naponta egy órájuk arra, hogy tetszésük szerint meséljenek az életükről, amelyet kazettás magnetofonra rögzítek. A második hónap végére öt olyan kitartó beszélgetőtárs maradt, aki számára fontosnak bizonyult a közös munka. Velük heti 5-6 napon egy-másfél órás, egyre inkább irányított interjú készült el, s nem egyszer a hétvégeket is közösen töltöttük, hol mert valamilyen intézeti program (pl. kirándulás) volt, hol mert általuk szervezett olyan esemény résztvevője lehettem, amelyre engem is invitáltak. A harmadik hónap végére mindenkiről rendelkezésemre állt egy teljesnek gondolt életút-interjú, a maga belső ellentmondásaival, zavarosságával, illetve a betegségüket jellemző nyelvi — retorikai — megnyilvánulásaival. A kazetták legépelésére azt a gépírót javasolta Goldschmidt Dénes, akit tanácsára kerestem meg problémámmal, aki az ő kéziratait is „levette” magnetofonról, s gyors munkára kapható. A hölgy — emlékeim szerint — állami alkalmazottként egy minisztériumi háttérintézményben, s már nyugdíjasként dolgozott tovább, s valóban gyorsan, szakszerűen és tökéletes helyesírással adta vissza két-háromnaponta a magnószalagról leírt szövegeket. A magnószalagok ezután letörlődtek azáltal, hogy új felvételeket rögzítettem rájuk.
Az életinterjúk kb. 1000-1000 oldalnyiak lehettek − inkább több, mint kevesebb. Ezekből aprólékos mozaikkészítői munkával állítottam össze, kronologikus rendet kialakítva, az élettörténetet. Egymás mellé kerültek az azonos időszakot eltérő módon megjelenítő beszámolók. Ezeket a bizonytalan, ugyanakkor sokszor izgalmas pontokat később újra és újra elmondattam beszélgetőpartnereimmel, míg végül összeállt, ha nem is a valódi, de egy hihető és végigmondott história. A következő fázisban alig 100-100 oldalra húztam vissza, s tettem kompakttá az elbeszéléseket, nemegyszer olyan stilisztikai karaktert adva az egyes szám első személyben beszélő hősnek, amely nem annyira rájuk, hanem az általuk képviselt karakterre jellemző. A rövidített textusokban egyéb torzítást nem követtem el. Az előállt szövegeket előbb az elmondójuknak mutattam meg, s az általuk kért korrekciók valamennyiét elfogadva, húztam, kiegészítettem, illetve átírtam a szövegüket. A jóváhagyásuk után a pszichológusuknak vagy pszichiáterüknek mutattam meg (Fonyó Ilonának, Vincze Annának, Luszt Ivánnak, Varga Pálnak), illetve némely részletet Barát Katalinnak, hiszen ők azok, akik jóval többet, s orvosi tekintetük révén jóval mélyebben láttak az ápoltjukról, s ők tudták megítélni, hogy milyen tartalmak nem kerültek a felszínre, s mi az, ami bármely okból is, de nem lett elmondva, megnevesítve. Ők együttesen képviselték azt, hogy az elfedések, lódítások, torzítások, már ha megjelentek, jellemzik életüket, beszédmódjukat, s semmi szükség nincs ezek felfedésére. Nem fontos, hogy valójában kivel mi történt, sokkal inkább az, hogy a történés hőse miként éli át az élete eseményeit; az események tényeiből melyek rögzülnek, s melyeket eliminál, ír át ő maga, s végezetül mi az, ami a hős későbbi sorsában szerephez jut, akár azzal, hogy fennmarad, akár azzal, hogy szertemorzsolódik. Tudom, hogy a tömörített történeteket a pszichológusok is megbeszélték a gondozottaikkal, s mondhatni áldásukat adták az apró és nagyobb hamisságokra. Egy-két szöveghelyet eltávolítottam, így azokat, amelyekben a főhős családjáról vagy személyes jellemzőiről számolt be. A tartalmi egyeztetés végeztével valamennyi nevet, helyszínt és időpontot eltorzítottam, s újabb olvasás után jóváhagyattam a végsőnek tekinthető szöveget az öt beszélgetőtárssal. Ekkor döntöttem úgy, hogy annak az (ötödik) beszélgetőtársnak a történetét, aki prostituáltként kereste kenyerét, s vélhetően állambiztonsági célokra is használták, nem hozom nyilvánosságra, részben mert vagy biológiai okokból, vagy a korábbi, más intézetekben, illetve börtönben lezajlott kezelések miatt olyan státuszúnak láttuk, ami alapján jövője nem prognosztizálható.
Az elkészült, tartalmilag ellenőrzött, egyre tömörebbé vált, végsőnek tekintett, írógéppel írt kéziratot magam adtam át olvasásra Goldschmidt Dénesnek. Bizonyosan nem beszéltem arról, hogy a műnek egyik részletét Mányoki Endrén keresztül eljuttattam a Mozgó Világ szerkesztőséghez, s arról sem, hogy az Osztojkán Béla költő barátom révén megismert Mátis Lívia szerkesztő részére is. Lívia a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként dolgozott, s az időközben kipattant Mozgó Világ-szám visszahívása ellenére is képviselte munkahelyén a kézirat könyvként való megjelentetését.
Az első Pesthidegkúton készített élettörténetrekonstrukció-részlet 1981 márciusában Narkó címmel jelent meg a Veress Miklós által főszerkesztett Mozgó Világban. A számot betiltották, s Veress Miklóst felmentették. A szám kiváltotta botrányról sokszor, s olyakor igencsak eltérő módon számoltak be. Ez a szám nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1982. október 22-én a Magyar Írók Szövetségének választmányi ülésén vita zajlott a Mozgó Világ és a politika kapcsolatáról − igaz, a határon túli magyarság kérdésének kapcsán. 1983 tavaszán a Művelődésügyi Minisztérium jelentést készít a Mozgó Világ 1981-es és 1982-es évfolyamáról, és ez év május 11-én a folyóiratról a Magyar Írók Szövetsége vitát rendez.
Goldschmidt Dénes a Berta c. részlet Mozgó Világban való megjelenésére és a körülötte zajló eseményekre reagálva azt az álláspontot képviselte, hogy vannak helyzetek, illetve problémák, amelyek megoldását kizárólag botrány segítségével lehet megoldani.
Mint Gervai András könyvfejezetéből kiderül, Goldschmidtot[érdekes, én ezt úgy ragoznám, hogy Goldschmidtet] először Szőnyei Tamás azonosította „Hegyi” fedőnevű ügynökként.⁵ Ismert az az 1965. júniusi, három alkalommal lefolytatott ügynöki kihallgatási jegyzőkönyve, amelyben telefonregisztere mentén 133 ismerősét említi, és hol hosszabban, hol kimértebben jellemzi. Köztük 12 lélekkel foglalkozó szakember, 25 orvos, 9 újságíró, a rokonai és művészismerősei, s köztük — aki miatt, úgy vélem, legvalószínűbb, hogy beszervezték Goldschmidtot[ld. föntebb] — Mérei és közvetlen munkatársai[vagy ha így félreérthető, akkor „Mérei és annak közvetlen munkatársai”].
Gervai könyvéből idézem ismét: „Bár »Hegyit« Budapestre kerülése után kizárják a hálózatból, titkos, kettős élete csak rövid időre szűnik meg: 1972 júniusától társadalmi kapcsolatként számítanak ár. 1976 februárjában pedig újra aktiválják, és előrelép a hálózati személyek univerzumában: ekkortól (nyilván új fedőnéven) titkos megbízottként jelent a haláláig. 1988 októberéig a III/III-4 Osztály (kulturális elhárítás) A, majd B alosztályának. Ebből az időszakból nincs meg a munkadossziéja, a levéltárban csak ügynöki munkássága I. kötete található meg.”
1992-ben a Magyar Pszichiátriai Társaság díjat alapított, és a nemcsak népszerű, de ünnepelt pszichiáterről nevezték el: arról az emberről, akiről magam is szóltam, s akire magam is jó szívvel emlékezem. Munkatársai és barátai egyaránt képviselték, hogy hozzanak létre egy Goldschmidt Dénes-díjat.
Tavaly, Goldschmidt Dénesre emlékezve összegyűltek betegei, tanítványai, kollégái, ismerősei, barátai és családja néhány tagja. A budapesti, Kazinczy utcai Kazimír Ház és Étterem adott teret a nagyszámú hallgatóság és előadóság befogadására. Az ügynöki múltról senki sem ejtett szót. Hogy, mint Dés Mihály írja, a „diliház Szokratésze” milyen szerepet is töltött be, arról egyedül Dés regénye, a Pesti barokk mond egyet s mást.



¹Gervai András: Titkos Magyarország. Kalligram Kiadó. Budapest, 2015. 113.
²„A nyomor mára teljesen elfogadottá vált.” Ayhan Gökhan − Izsó Zita beszélgetése Géczi Jánossal. Átjáró, 2014. február 14.; idézi: Gervai, 2015. 314.
³Fotóregény. G. Dimitrov Művelődési Központ, Veszprém, 1980.
⁴vesd össze: Gervai, 2015. 309. oldal
⁵vesd össze Gervai 2015. 310. oldal 207. lábjegyzet