A számomra ismeretlen, táborba jelentkezettet körlevélben megszólítva arra biztattam, hogy az első munkanapot (amely a táborba utazást, az érkezést, az ismerkedést és a SPN-stáb bemutatkozását foglalta magába) naplózzák át. Tetszőleges módon, tetszőleges terjedelemben, s akár tetszőleges műfaj segítségével. A praxis azt mutatja, hogy többnyire enciklopédikus, kronologikus és a lexikális tömörségű szöveg születik ilyenkor, amely során irodalmi szempontok ugyan nem érvényesülnek, de előkerülnek olyan szövegfragmentumok amelyet érdemes (akár a tartalmáért is) megőrizni. E naplók — két együtt töltött nap után — utólag tárulnak fel: részben a szöveget alkotó, részben magam útmutatása nyomán kiválasztódtak szerdán a nyers drágakövek. A hallgatók feladatul kapták, hogy a ‘legszebb napló-mondatuk vagy annak töredéke’ históriáját rögzítsék, s alkossanak tetszőleges műfajú művet belőle.

Második feladat az antropológia centrumú, ámbár biográfiai elemekben bővelkedő előadásom kapcsán körvonalazódhatott. A pályámat meghatározó két kötet — a Vadnarancsok élettörténet-rekonstrukció és a Léghajó és nehezéke hosszúvers — kapcsán igyekeztem azokat a tényezőket sorba venni, amelyek a mű létrehozásában, megjelenésében és utóéletében szerephez jutottak, s ha óvatosan is, annak a konklúziónak a kimondását előkészíteni, hogy e két művem utóélete - a mű és a befogadó közeg összeolvadása — némelykor inkább meghatározta a mű értését és értékelését, mint a művek belső sajátosságainak a mintázata. S azok az antropológiai, humánökológiai sajátosságok is számba lettek véve, amelyek műbeli képviselete leginkább akadályozza az utóélet — alkotói szándéktól független — garázdálkodását. A hallgatók a Léghajó és nehezéke jellemzését úgy kellett vizuális és texturális módon megoldani, hogy egyben nyitott művet hozzanak létre.

Germán Ágnes

A gróf

Hagyomány vagy csak ösztön,
nem tudja,
de már a bőre illata is
harapásra készteti.
Messziről megérezi.
Gyomra elkezd bizseregni,
izmai feszülnek,
mosolya szélesre nyúlik.
Eddig vért inni csak rituálisan tudott.
Lassan,
kortyonként,
cuppogva.
Soha sem esik túlzásba,
de hosszan és kitartóan szív.
Hagyja, hogy a friss, sós vér átjárja,
emlékeket idézzen,
míg elönti a pír.

Feladat: mi az aláhúzott mondat története

AB - csípősen savanyú

Vámpírom még nincsen, gondoltam, miközben olvasom a könyvet.
Most nem az energia vámpírokra gondolok,
akik a folytonos vitákkal vagy panaszkodással lemerítenek,
mint egy elemet, mert az akad bőven,
inkább olyan klasszikus, hús-vér, éjjel járó vérszívóra.

Milyen lehet? Hogy készül az esti vérfröccsre?
Mi alapján választ?

Magam elé képzelem.
Magas, fekete hajú, sötét szemű, mezomorf testalkatú.
Komolyan veszi a dolgát, a vérrel sosem viccel.
Már az préda bőr illata is egy részletes önéletrajz számára,
ami elárulja a kort, a nemet, a betegségeket.

Tudja, hogy a potenciálisan tápláló zsákmány
aromás és édesen kesernyés.
A könnyű préda már messziről bűzlik,
de az íze is olyan, mint a másnapos böffentés.
Az AB vércsoport a kedvence, mert olyan, mint egy koktél,
intenzív sós zamat, csípősen savanyú felütéssel.

Ez az íz gyerekkori emlékeket idéz.
A kastély gyertyafényes családi vacsoráit.
Anyja ölelő karját, a gyengéd szorítást.
Az első zsákmány üde savanykás eszenciáját.
A vidám, de vérfagyasztó kacajokat,
melynek intim hangulata a sós ízzel visszatér.

Az én vámpírom tapasztalt, tudja, mire van szüksége
és azt el is veszi.




2. feladat: tartalmi és formai reflexió a Léghajó és nehezéke könyvre max 3 mondatban
...mert ági jobban tudja
és szexi -bb
és okos -abb
és talpraesett -ebb
és azt tesz amihez kedve tartja

akár egy gyerek

meg akarom tanulni
ahogy mindent leszar
és ahogy mindenkit ujja köré facsar
nem biztos, hogy tudja ezt
de ha ági azt mondja: ez húshőmérő
akkor annak kell lennie

és én bizonygathatom, hogy nem az

Géczi János: Léghajó és nehezéke
— reflektálás az előadásra —


nem kell a falnak menni

nem kell a falnak menni
önmagától esik szét a világ
a rózsák nevet kapnak
de holnapra elfújja őket a szél
nevükkel együtt
önmagától esik szét a világ
nem kell bertának, tibornak, julinak vagy józsinak lenni
én én vagyok
vagy éppen
ma nem én hanem az a másik dög
holnap meg megint én ha iparkodom




„Léghajó és nehezéke”
avagy mit is cipelünk magunkkal

hogy nem írták meg a ló történetét
sajnálatos
s bár nem igaz —
hisz bennem is tombol egy jószág
vad, szabad, kapálózik
bíztat, ahogy lovak szokták egymást:
a martájékon kap bele, rángat
ágaskodik, nyihog, sörényét veti
én topogok felbőszülten
vágnék neki sebbel-lobbal
bele a végtelenbe
de zabla van a szájában
lovas a hátán, most látom
mindig visszafogják
s a bennem tomboló vadállat
szépen visszaáll a sorba
már fel sem pislant arra a másikra
ez sem igaz —
sajnálatos
hogy nem írták meg a ló történetét


Orosz Adél

Ahol vagyunk

Egy ideig úgy éreztem, hogy megsüketültem, miközben a mellkasom szét akar robbanni. Aztán következett a fájdalmas fény és egy fülsértő hang.
— Húzza fel a nadrágját!
Markoltam a nadrágomat és hiperventilláltam. A szememet vakította a villódzó fény. Egy metrókocsi rohanó ablakai.
— Öltözzön már fel, maga szerencsétlen!
A kékruhás peronőr egész közelről ordított bele az arcomba.
A kezem alig mozgott, és a számmal is csak nehezen tudtam artikulálni.
— Mi történt? — nyöszörögtem
— Világvége volt. Nem vette észre?
— A klotyón ültem — nyögtem ki —, hol vagyok?
— Erre most nehéz lenne válaszolni — vont vállat a peronőr —, nem is fontos!
— Otthon voltam — hebegtem, de éreztem, hogy a szemem kezd megnyugodni, és már a légszomj sem gyötört annyira.
— Én meg itt ültem a fülkémben és egyszercsak: bumm! Megtörtént. Ahogy jósolták is.
— Mit jósoltak?
— Világvégét. Kétezer éve, meg múlt héten is. Csak nem hitte el senki. Én azért gyanakodtam — emelte fel az ujját a kékruhás.
A keze, a körme hatalmasnak tűnt. Repedezettnek és koszosnak, meg valahogy számonkérőnek is, ahogy rázta felém. Mintha én lennék a hibás, hogy idekerültem.
— A családom! Vissza kell jutnom! — sikoltottam.
— Nem hiszem, hogy van vissza — ingatta a fejét a férfi. — A metrószerelvények se állnak meg. Tulajdonképpen szerelvények sincsenek, csak a villódzás.
— Ez melyik állomás?
A férfi arcára kiült a kínlódás miközben kibökte:
— Nem tudom! Ha erre nézek — mutatott előre — akkor olyan, minta Musen, de ha arra — fordult az ellenkező irányba, akkor meg a Pallade. Jobbra a Mayin, balra meg a Wisreen árkádjai.
— De melyik megálló ez?
— Nincs ilyen megálló! Ezt magyarázom!
— Lehet, hogy csak egy feladvány, mint a Kockában. Ha megoldjuk, hazajutunk. Vagy mint a Fűrészben — hadartam — Csak nem szabad pánikba esni. Nem szabad pánikba esni!
— Pedig eléggé úgy néz ki, mint aki éppen nagyon be van rezelve.
— Maga már körbejárt? Próbált felmenni a lépcsőn vagy felszállni a metróra?
— Hé, hallja amit beszél? Mikor jártam volna körbe? Nekem is pont ugyanakkor lett világvége, mint magának.
— Van gyereke? — néztem keményen a férfi szeme közé.
— Nincs — rázta a fejét.
— Akkor nem értheti — szögeztem le, és elindultam a peron sötét ürege felé.
— Mit akar csinálni? — kiabált utánam, majd két ugrással utolért és elkapta a karom.
— Az alagút vezet valahová.
— És ha nem?
— Akkor se fogok tétlenül itt ácsorogni, és azon rágódni, hogy mi lehet velük! 1, 2, 3, 4, …
— Mit számol?
— 89, 90… másfél perc telik el két szerelvény között. Az alatt elérem a szervizalagutat.
— És, ha nem vezet sehová az alagút, akkor itt fog bolyongani? — üvöltött a kékruhás, miközben csattogva elrobogott mellettünk egy szerelvény villódzása.
— Nem érdekel — ugrottam le a sínek közé —, megyek! Maga maradjon, ha akar.
— Maradok. Ez itt biztonságos!
Nem néztem hátra. Elhaladtam a vörös jelzőfény mellett, aztán futni kezdtem. Slap-slap csapódott a cipőm a betonaljzaton. A szívem zakatolni kezdett. A párás meleg egyre nehezebbé tette a légzést. Már csak a gyorsuló szívdobogásomat hallottam, ahogy futottam a sötétben. Aztán már azt sem. Mintha megsüketültem volna.


Rózsa Boglárka

Modell élőlény változatok


Vidéki Bianka

Feladatmegoldások

Feladat: A 2016.07.25.-ei napló egyik mondatának kibővítése kerek művé (A kiegészített mondat kurzívval kijelölve.)

Két, Budapesten felvett útitársammal elsőnek érkezünk Tiszaörs-fürdőre, életem második táborozásának helyszínére. Az előző tábor ugyan alig egy hete ért véget, de hát végső soron harmincnyolc évet kell bepótolnom. Ez a nyár úgy tűnik a komfortzónámból való kilépés nyara lesz.
Darvadozunk kicsit a panzió előterében, aztán szinte egyszerre befutnak a többiek, vagy huszonöten.
Gyors körbeparolázás, majd szobaosztás. Kiderül, hogy ismeretlen szobatársam az utolsó pillanatban lemondta a tábort. Az egyik lány egy háromágyasból szívesen átköltözne hozzám, de amikor ráébred, hogy egy hitvesi ágy ajtó felőli oldalát tudom felajánlani neki, visszakozik.
Ezek szerint magam maradok. Nem érek rá sokat mélázni ezen, át kell vonulni a büfébe.
Ebéd után megnyitó, lassan tanulom a neveket.
Azzal persze már a jelentkezéskor tisztában voltam, hogy a társaságból senkit sem ismerek, az viszont, hogy rajtam kívül itt gyakorlatilag mindenki régtől jól ismeri egymást, meglepetésként ér. Tudom feszegetni a határaimat, na.

Feladat: A Léghajó és nehezéke kötetről tartalmialg és formailag is reflektáló beszámoló