Hol az irodalom helye? Hát a szobádban! Mars vissza, és gondolkodj el szépen azon, amit csináltál! Majd máskor mondj igazat, ágyazz be, moss fogat, mosogass el, teregesd ki a ruhát, tanuld meg a fizikát, és akkor beszélünk. Még hogy író! Utcaseprő lesz belőled így, vagy az sem!

Hol az irodalom helye? Hát lábnál! Gyere ide! Hozd vissza! Nem dugjuk bele az orrunkat abba, amit más kutyák csináltak! Nem kergetjük a rigókat! Nem hempergünk macskapiszokban! Na, most szépen átveszed a díjat! Pitizik! Állsz! Ülsz! Feksz! Jól van, okos kutya...

Hol az irodalom helye? Hát egy szép ünnepségen! Színházban, iskolában, könyvhéten! Kipattan a színpadra egy daliás irodalmi legény vagy jó megjelenésű irodalmi leány, kihuzakodva megfelelően kényelmetlen irodalmi öltözetbe, irodalmi vigyázzállásba vágja magát, letörli homlokáról az irodalmi verejtéket, hiszen irdatlanul tűz a nap, és irodalmasan szavalni kezd. Komoly barokk mondatokkal, amelyekben szerepel, hogy „fölibénk dalmahodott” meg hogy „hősvértől pirosult gyásztér” meg hogy „tenfiad hamvvedre” meg hogy „plántálád vad török sáncára” és hasonlók. Szent és érthetetlen sorok. Melyeket a közönség álmos képpel hallgat, egyfajta agyzsibbasztó tehetetlenséggel vetve magát alá a kötelező kínzatásnak. Pedig az irodalomnak igenis van hétköznapi arca, vannak hétköznapi arcai. Sőt, néha még értelme is van.

Láttak már orrpiszkáló Petőfi Sándor-szobrot? Ásító Arany Jánost? Vécéző Adyt? Hogy ez botrányos lenne? Meglehet. Én sem vagyok a mindenáron való polgárpukkasztás híve, de vajon nem evvel a túlságos, már-már embertelen, ájult tisztelettel riasztunk el a könyvektől és szerzőiktől sok mindenkit idejekorán, már az oskolában? Nyáry Krisztián példája mutatja, hogy ha életszerűen szólunk az irodalomról, botladó, szerelmes, esendő, olykor hazug vagy tisztességtelen figurákként mutatjuk be az írókat, rögtön tömegek lélegeznek fel, éreznek rokonszenvet, ugranak neki az olvasásnak. Nem, az író nem szupermen, nem szentje semmilyen vallásnak. Egyetlen dologban áll felette az átlagnak: ha jó író, akkor jól tud írni.

Ki tudja, miket mondanának klasszikusaink, ha ma betoppannának és egy kicsit körbepislantanának világunkban? „Talpra magyar, hív az asszony, nehogy megint kiakasszon, Kocsma lesz vagy papás-mamás? Ez a választás, nem vitás!” Vagy: „És mi csak csatázunk vadul, én s a dinófejű nagyúr.” Vagy: „Bóbita, Bóbita tapló, villog a nyelven a pírszing, díszlik a popsin a tetkó, állati kúl ez a fíling.” Vagy: „Szörnyű vendégoldal leng araszos vállán, drága proteinport zabál a kis drágám”. Vagy: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl, ha kihúnysz: KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT”. Vagy: „Azaz rágyújtottam volna, ha már le nem szoktam volna”. Vagy: „Ki gépen száll fölébe, annak Gugli e táj”. Vagy: „A vadász ül hosszú, méla lesben, tilalom van, de fizeti cash-ben”. Vagy: „Éjmélyből fölzengő csinglingling naprendszer, Hagymásbab, kapszegyfrászt, csinglingling Bud Spencer”.

Hol is van az irodalom helye? Poros antológiákban, könyvtárak mélyén szunnyadó, cifra gerincű életmű-sorozatokban, Sörtelkhy-Bizják Theofil összegyűjtött munkáiban, melyek feltárják a nehéz sorsú, tisztességes úrilányok rettenetes kálváriájának Shakespeare-i mélységeit. Kiskocsmákban, ahol húsz év óta ülnek, isznak, cigiznek és felolvasnak a szerzők, mint egy forgószínpadon. Hol az egyik olvas, és a többi hallgatja, hol a másik, akit az egyik és az összes többi meghallgat. Aztán jön Harmadik, akit meghallgat Egyik, meghallgat Másik, és meghallgat Összestöbbi. Vannak nők is, szigorúan irodalmi nők. Akik olvasnak, vagy legalábbis eltűrik, hogy mások felolvassanak. Akik többnyire maguk is írnak, felolvasnak. Akiket Egyik, Másik, Harmadik és persze Összestöbbi folytonosan tisztességtelen ajánlatokkal bombáz, és igen, az ostrom olykor sikerekkel jár. És hadirokkantjai is vannak. Egyik nem áll többé szóba Harmadikkal, Másik betörte Egyik orrát, némely hölgyek pedig könnyek közt hagyták el az irodalom hajóját mindörökre, mert Egyik, Másik, Harmadik és Összestöbbi mind undok, állhatatlan, kéjsóvár, röhejes alakok. Szóval van, aki kijózanodik az irodalomból, és lelép, mielőtt visszafordíthatatlan károsodás érné. Élete hosszan nyalogatja irodalmi sebeit.

Hol az irodalom helye? Megdöbbenésemre egyre több köztéren bukkan fel, költészet napján teleposztolódik a világ versekkel, Battonyától Nemesmedvesig és vissza. Megkerestek, hogy a Ráckevéről készülő imázsfilmhez szeretnének verset rendelni a kötelező blabla helyett, melyet bárki megtalál a Wikipédián (A település Budapesttől mintegy 50 km-re délre fekszik, a fővárossal a H6-os HÉV köti össze. Ráckevén van a Duna-ág legdélebbi, gépjárművel is igénybe vehető hídja... satöbbi). Mivel ott élt Petőfi modellje, az eredeti János vitéz, sőt, kedvese, Iluska (a valóságban Juliska) is, adta magát a forma: „tüzesen patakzik a nap arany vére az ég bajuszáról éppen Ráckevére”. Elképesztő, drónos felvételekkel, ínycsiklandó látványokkal már fenn is van a film a neten.

Hol az irodalom helye? Zsámbékon, ahol élek, megállít a SÜTI, NEM SÜTI kávézó lelkes kiszolgálóleánya, aki mellesleg a helyi sportegyesületben önkénteskedik, nem írnék-e himnuszt a zsámbéki focicsapatnak. Valaki megzenésítené, és lehet ezerrel szurkolni, skandálni! Mégiscsak más az úgy! Hogy is mondjam, öröm az ilyesmi. Ezek szerint a költő nem az, aki otthon ül a lila hajával, irtó boldogtalan, lövi magát, vedel és ütlegeli szintén részeges nőjét, majd néha telehányja a papírt valamivel, ami visszafelé éppoly értelmes, mint előrefelé. Hanem valaki, akinek szakértelme van, aki használható, akihez kockázatok és mellékhatások tekintetében fordulni érdemes. Kihúztam magam. Naná, hogy megírom, hát még szép! Unalmas fotózásra mentem épp, rengeteg kidobott idő, ha van fény, nincs kép, ha van kép, nincsen smink. Megírtam hát a himnuszt, és persze madarat lehetett fogatni velem, amikor az egyesületi elnök visszaírt, hogy telitalálat, a refrén napokig kattogott a fejében. A presszóban pedig ingyenkávét kaptam, és a kedves lány megvallotta, egészen libabőrös lett, mikor a szöveget olvasta, és érezte, hogy Úristen, hát pont ez az!

Hol az irodalom helye? Írtam versikéket vendéglői étlaphoz, ahol például a szeszes italokat így vezetem fel: „Kiszáradás ellen inni / Ember-állat kénytelen. / Kétféle veszélyes szesz van: / Tömény és töménytelen!” És írtam nagy örömmel dalt a koraszülöttekről egy egyesületnek, a világ színességéről az Igazgyöngy Alapítványnak, az öregekről Idősek Világnapjára, az ürgéről, mikor az év kisemlőse volt. Írtam mesét a gyógyszerészekről és a vakokról, a mozgássérültekről és a hajléktalanokról, arról, hogyan fűzzük a hölgyeket Valentin-napon. Írtunk verspárbajt az interneten Szabó T. Anna kolléganőmmel, több százezer olvasó szeme láttára, mintha csak a költő stadionok rocker-bálványa lenne. Improvizáltam verset a színpadon, s utána odajött hozzám a fiatal biztonsági őr: nem semmi, amit itt kirázunk a kisujjunkból öt perc alatt, ő egyszer próbált pár szerelmes strófát összeizzadni a kedvesének, majdnem vért pösölt kínjában.

Hol az irodalom helye? Kapom a Facebook-üzeneteket kissrácoktól: vagány volt a versed a tankönyvben, köszi. Én köszi. Egy másik kérdi, hogy elemezném a Facebook-oldalra aznap kirakott HUMORZAKÓ című szösszenetet. Írtam gyorsan pár szempontot. Este a tanárnő is szóba elegyedett velem chaten, köszönve a segítséget, bár a feladat nem elemzés volt, hanem csupán értelmezés. Üzen egy jászberényi lány, hogy ha engem húz érettségin, szerintem megfelel-e, ha az alábbi öt pontba szedett tételt mondja el. Megnyugtattam, hogy ez nálam ötös lenne, bízvást hivatkozhat rám a vizsgán. Mailt küld egy kétségbeesett anyuka, a fia ugyanis így és így elemezte versemet a felvételin, és aláhúzták pirossal. Most lehet, hogy ezen megy el a dolog? Lelkiismeretesen megvilágítom a többféle értelmezési lehetőséget.

Hol az irodalom helye? Szép üzenetben regéli el egy lányzó, hogy vőlegényével hamarosan egybekelnek, ám egyetlen vallásnak sem hívei. Olthatatlan szerelmesei azonban a magyar kultúrának, ezért minden vágyuk, hogy én adjam össze őket, mondjuk egy patak partján, mint hazánk lírikusa. Elhárítom a felkérést, mert hát papi babérokra nem áhítozom, s küldök azért nekik egy-két témába végó versemet, olvassák fel, ha jó hasznát veszik.

Hol az irodalom helye? Netes levelet kapok egy Ecsegfalván élő mokány úrtól, aki értesít, hogy felesége nemsokára betölti hatvanötödik életévét, s mivel az asszony rajong a szövegeimért, ő engem szánt neki ajándékba. Náluk ellakhatom, tekintsem ezt ingyenes szálláslehetőségnek, érkezhetek többedmagammal is. Megköszönöm szépen, és jelzem, elég elfoglalt vagyok, de ha a közelben van estem, szeretettel várom őket, továbbá igen értékes ajándék tud lenni a névre dedikált könyv is. Mire ő, hogy gondoljam meg, ne hebehurgyáskodjak, ő makacs ember, az est meg a könyv pedig nem egyenrangú ajándék egy hús-vér költővel. Mire én, hogy értem-értem, ám elsősorban alkotó lennék inkább, mint csomagolópapírba bújtatott szülinapi meglepi. Hosszas levélváltások során sikerült lecsitítani a kedélyeket, de pár napja azt álmodtam, hogy a bajszos atyafi becsönget hozzánk, felnyalábol, és visz magával Ecsegfalvára láncraverve, egy rácsos sintérkocsiban.

Hol az irodalom helye? Például a kapolcsi Kaláka Versudvaron, ahol a szalmakalapos ember története megesett velem. Rekkenő délben versműhelyeztünk, boldog és boldogtalan költeményeket írtunk boldog-boldogtalannal babzsákokon kuporogva. Abban az évben ez a program ingyenes volt, nem kellett hozzá drága karszalag. Hátul, a nádkerítés fölött megjelent egy szalmakalap, alatta meg egy ember, mint aki csak éppen arra jár, annyira nem is érdekli a dolog. Közben azért leskelődött, hallgatózott, ugyan mi folyik itt. Töprengtem, odakiabáljak-e, jöjjön be nyugodtan, jóember, hát hiszen ingyen van ám. Na de mi van, ha felkapja a vizet, elvégre büszkesége mindenkinek van. Honnan szedem, hogy neki nincs pénze, megvesz engem kilóra, hogyért mérem magam? Esetleg odaveti foghegyről: kit érdekel az egész, amit művelünk, menjek én a sunyiba... No jó, mondtam, inkább tegye ki-ki a maga dolgát. Ha érdekli, érdekli, ha nem, nem. Csak félszemmel pislantottam oda néha. Egyszer látom ám, hogy már be is ugrott a kerítésen, és elsüllyedt egy nyugszékben, csak a szeme látszott a szalmakalap és az előtte ülő székének támlája közt. Aztán megint nem néztem oda egy kicsit, és akkor már a legnagyobb természetességgel terpeszkedett, mint aki ezer éve itt ül az udvaron. Vagyis valaki a kortárs irodalom kedvéért átugrott egy olyan kerítést, amely tulajdonképpen nem is létezik. Nem kell neki szólni, hogy ingyen van, hogy egyáltalán nem tilos. És akkor az emberek átugrálnak a képzeletbeli kerítéseken és állati lelkesen belopóznak abba, ami tulajdonképpen mindig is az övék volt, csak eddig nem vették észre. Vagyis legyen az irodalom desszert, ne pedig kötelező kelkáposzta, amit úgy kell legyömöszölni a menzán étkezők torkán.