Holt vót, hol nem vót, vót eccer egy asszony. Na de ez az asszony olyan vót, nem lehetett tudni, milyen. Sürgött-forgott, pörgött, végigtáncolt a poros utakon, szökkent, mint a kecskebéka, hajlott, mint a fűzfaág, nevetett, majd kiestek a fogai, annyira tudott kacagni, a szegény jó emberek nem tutták, rajtuk mulat-e, vagy csak megkergült. De hát az az igasság, ez az asszony örömiben táncolt, futkosott, szökdécselt, énekelt és kacagott úgy, hogy az arcára piros rózsák ültek ki s virítottak, mint valami kert közepin. Mer ez az asszony erőssen muzsikás vót, s még mosogatás, takarítás közben es fájintos muzsikára tudott csak dógozni. Ha zene nem vót, erőst szomorú lett egyhamar.
Felült eccer ez az asszony a vonatra, de mintha nem es a fenti lett vóna, szürke ruhájában jajj, de szerényen tudott végigsétálni az üllések között! Meglátta egy szegényember, forgatta utána a szemit, nézte, hogy libben el előtte, valamit nagyon keresve. Meg es szóllította vala az asszonyt, mert ez az ember olyan jó vala, mingyár mindenkinek segítségére sietett, ha látta, hogy segítteni lehet. Az asszonyt egyébként es szemrevalónak találta, mer nem látott még életibe se hasonlót, nos, gondolta, megkérdezi, miben állhatna a szolgálattyára. Az asszony megörült, de el es ámult erőssen, hogy ez a fijatalember segítteni akar. Jólesett es, csudálkozott es. A segítség megvala, a csudálatos telefontőtő szerkezetét az ember kőcsönbe odaatta. Atta vóna örökbe es, de az asszony csak nem akarta elfogadni, nem akarta megkárossitani a szegényembert. Így hát nagy levelezésbe keztek, hogyan is kerűjjön vissza a csodálatos szerkentyű, aminek mélyiben egy különleges képesség lakozott, valami olyasféle, mint Aladdin barátunk csudálatos lámpásában, csak nem olyan ijesztően nyilvánult meg, meg vót már nagyon modernizálva. Az vót az igazi csuda benne, hogy a beléje táplált zene ha megszollalt, a hallgatóságnak viszketni kezdett a talpa s miegyebe, s vagy táncra perdült, vagy a taktust verte a lábával, vagy dudorászni kezdett, de hogy nyugton nem maradt, az eccer bisztos! Na, ezt a csudálatos zenét több mint száz esztendővel ezelőtt csinálta vót valami Béla nevű ember, akiről azt beszélik, világhírű, legalább annyira, mint maga Aladdin, s bár már hetven esztendeje a főd alatt nyugszik, a varázsereje nem szüne meg evvel. Mosmár azt képzelitek, tuggyátok, hogy minek szökdöse mindig ez az asszony! Ámde mégse! Ki nem találnátok, minek! Há azé, mer megörökölé a nagynénikéjétől, akit egyébként a messzire vetődött nagybácsikája hozott kijes tájékunkra egykoron a nemes Itáliából, s akit leánkori nevén Preda Liberának híttak, szóval megörökölé tőlle azt a varázsmuzsikát, ami ebből a varázsmasinából es szivárgott, s most álmélkodva tapasztalta, hogy hijába az ő öröksége, még egy ismeretlen ember es birtokában tarcsa! Na, ezt olyan csudának hitte, rögvest megmelegedett a szívetájéka, de olyannyira, alig várta, hogy a muzsikás ember elibe kerűjjön, ojjan muzsikálást csaptak ketten, hogy zengett vala bele az egész ház! Még a szomszédok es eszveszaladtak a nagy zenebonára, s szőrnyűlködve csóválták a fejüket, hogy alig temeté el az asszony a szegény nénijét, Preda asszonyt, mer mondanom se kell, azér jára szürke s fekete ruhába az asszony, mer gyászban vala, Préda asszony, aki mellesleg tényleg erőssen préda volt, mindent elprédált: úgy osztogatta Bartók Béla muzsikáját, amit ki tudja, milyen fondorlatos módon szerzett meg a szerzőtől — na de az es megérte a pénzit, mer állandóan a falvakot járta, s valami fonográf nevű masinával lopta a népektől a muzsikájukat, de hát rendes népek voltak azok, nem sajnálták tőlle, inkább kínálgatták, vegye esztet es, asztat es, jószívvel aggyuk, hajtogatták — szóval valamilyen módon ezek a hosszú utat béjárt muzsikák Preda Libera asszony kezibe kerültek, még tán leánkorába, mer ki tudja, miket mívelhetett valamikor!, milyen kétséges eszközökvel jutott hozzá a csudállatos kincsekhez, amivel aztán szépen férhez mene az asszony nagybácsijához, s ahogy azelőtt es, azután es szórta szerteszéjjel a kincseket. Na de varázslatos volt ez a sok muzsika, mer ki nem fogyott, úgy hogy az asszony erre táncikált gyermekkorától, s táncikál ma es azzal a mesebeli fijatalembervel, ameddig csak el nem unja. Dehát egyszer csak elunja tán, ha a táncot s muzsikát nem es, a fijatalembert bizonyosan… De az már egy másik mese lesz…