...Kevesen tudják,hogy Sz. Préda — Radafuk László néven — ifjúkorában, kétes hitelű poétai kísérletekbe fogott. Művei eltűntek a köztudatból, de munkásságáról két recenzió is fennmaradt, melyekből, Boldogh Dezső kutatásai révén, néhány sort most közreadunk.

...Radafuk László új kötetében is könnyelműen ostromol, szubverzív oppozícióival lep meg, interpretációs és lehetséges jelenlétekkel határol. Dikció-idegenség, vagy művi gesztusok? A poszt-hagyományos definitív temporalitás eleven statikusságai? Exponált reflexiók inkább, derridai durranatok, panyigai ü-kkel koherenciában: „Elegem vakgyémánt, eleven szőlő, néma hasnyál.//Ki dúdol javaidban ellened holt veszélyt? Szeress, s kecses seggemre nászt lehel. Szemeddel nincs nekem,/Velem egykorú gyomromban...” A jelentés beszédaktusában strukturálódik a szubjektum paradigmatikus színtere, a radafuki szerves retorikai túlzás és annak hiánya, az azonosságkeresés mint poétikai definíció: „Rántott szívem, nem késő rút fellege, vesztére törekszőt, üzemi nyár. S üzeni új szót, reményt halva.//Betűkkel mondom, nem holnap, mint téli tej...” Mikor azt írja: „Meghidegült nézem hova mész...” vagy : „...kékes úton, ím tünemény javak. Csendszabad lesz hol érzetek, Rettentő hevétől hol kapok?” — költészetünkben talán először, vagy utoljára. Határpontok tehát ezek a textusok is, mint Radafuk eddigi evidenciateremtő életművében a hierarchizált beszédmódok kései eltűnésekor. Önmaga ontológiai helyzetének inerciális mozzanataiban a szöveg átalakul, mintegy tabula rasa-t eredményező motívumokká demitologizálódó jelentésterekben mutatkozik, valamizálódik. Poszt-traumatikus struktúra-képződés, amely egyfajta gadameri értelemben szervesül: „Késő vénséges muskátli, vagy őszülő kanári, Nem mindegy bölcs, ki biztos békelövet. Tunkoljon szózatján magamért, és tiszt tényleg. Nyelési izgalomban nyomban.” Ha a genderszempontú trendek felől közelítünk, nyilvánvaló hogy Radafuk paradigmatikus és narratív funkciókkal operál, feltételez, azaz, elősejt. A dikció textuális egyenidejűsége nála inkább semleges kompenzációnak tűnik: „Családi szemléletet váltok. Alpári búsongva síkján terült, körülnéz, A fejedelem fejnehéz, elölről jött ki.” A diskurzusidegen érvényességet teoretikus kompenzációk keretében kell vizsgálnunk, sajátos hermeneutikai centrumok felől. A hagyomány elevensége, az életmű keretein belül, mégis erősen intencionális és posztgraduális: „Ráérek verébmadár. Ha ott a jó. Ott a jó? Képletesen értettem. Csinálj meg ma. Ha ott a jó. Ott a jó? Néma garabonciás.” Ez már részben a lacan-i emlékezetkultúra világa, szubverzált és populáris gesztus-poézis, távolságtartó és satöbbi beszédmódok regiszterein: „Életük lepergett gyorsan, tán évek is, Rám ültek hanyatt fekve az állatok, játékos kacsa, kecske, nyúl is.” ...

*

A cimbalom az milyen…?
„Majd ha kifárad szép füved” — írja Radafuk László, Felsőpaks, Dunakavics, Móricz-díjas, Kelemen-kiemelt s felterjesztett költő, akitől rég vártuk a nagy durranást, s hát persze. Nyeglén, mint aki „eltéve gőgös lekvárjait untalan” csak elnéz a kortárs felüljáró felett, az érdemelt díjak bezsebelésén túl, mintha csak nyaralna Szocsiban, Tűzföldeken, úgy köszön közénk. Elmosott krétajelei nyomában lengő szolid múzsák, korai Celan és Pósa Lajos itt megerősítést is nyer, „a nem elég egy zavaros habok” — hipertext érzéseit vegyítve, kivágyódva: „Fingsz ült akkor oldalán, csillogó Szarovszki-kő, Ajkán méz vagy nemtom. Olvadt idő.” Rímes, domború szőttesek, vagy csalfa és poétikus tekerések abban: „minden szeme vad fegyvere, csattog császárom, van jövevény!” Egy lavór költészet, csupa bacchanália és nemtörődöm, ódon pástétomok a tavasz ritmusában, ahogy olvasod őt, és fülled a züllött élet. Rádragad ekkor valami a sorsból, eszélyes is vagy és másnapos járású, mint hamucipős űrhájasok egy létvédelmi szavannán: „Inkasszóm kontúrjai, dédanyám,/
Sötét tussal kihúzott szeme, Oda le, folyt a Dunán, mind a kettő. Trógeroltan fú az elrejszolt idő.” Igen, itt kezdődik a poétaság, és minden sorba beleernyőznek a gömbvillámok, de igen, a múlt műlába ismét lódul, és radafukiasan ahogy: „Megint jőnek, kopogtatnak: „Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket!!!”/- Há’ b...meg, a cimbalom az ilyen…!”