2016. 07.25.

Azt álmodtam, hogy elmegyünk a Spanyolnátha műhelytáborba.
Reggel találkozunk a Pólus Tesco előtt, ahol Bianka és Vörös István tanár úr vesznek fel a piros Skodával. Az út kellemes és ismerkedős hangulatban telik. Élvezem. Azt gondolom, jónak ígérkezik ez a tábor.
Hirtelen helyszínváltás történik; már a szálláshelyen üdvözöljük egymást a többi táborozóval. Még izgatottabbá válok.
Mindenki éhes már; az ebédet a panzió melletti étteremben fogyasztjuk el. Utána pihenés, van idő belakni a szobákat.
A sziesztát Vass Tibiék előadásai követik. Nem értek mindent kristálytisztán, hirtelen túl sok az információ. Viszont nagyon jól érzem magam.
A vacsora kis svédasztalos esemény; mindenki, amit hozott, készített (sütemények, tésztasaláta), kirakja a nagyasztalra, és szabad a rablás. Ez nekem különösen tetszik.
Tele vagyok. Az étkezést követő esti felolvasás nagyon inspiráló. Gondolatban megköszönöm magamnak, hogy eljöttem ebbe a táborba.
Újabb ugrás az időben; laza esti fürdőzés zárja a napot (részemről a fürdőzés a lábam vízbelógatását jelenti). Amint beleér a lábujjam a 38 fokos vízbe, felébredek.

2016.07.26.
Ismét a műhelytáborról álmodtam.
Délelőtt Vörös István tanár úr előadását hallgatjuk, aztán sebtében meg kell írnunk két feladatot. Ez frusztrációval tölt el, azt gondolom, hogy otthon és nyugalomban könnyebben tudok dolgozni. Ennek ellenére egészen különleges megoldások születnek, mindenki olyan tehetséges. Jó érzésem van.
Az ebéd, a cordon bleu, a többiek szerint öreg húsból készült. Még jó, hogy az ember álmában kevésbé érzi az ízeket, nekem sem tűnt fel evés közben, hogy ne lenne jó.
Délután Vass Tibiék újra elhívnak fürdőzni, de valamiért ellenállok.
Az egyéni konzultáció Andrással a kertben zajlik. Foszlányok maradtak meg belőle, például, hogy szedjem össze magam és fejezzem be a kötetem, illetve, ne legyek nyuszi, mert igenis tehetséges vagyok. Ezek a bátorító érzések most ébren is átjárnak.
Hirtelen változik a helyszín és a napszak; este van, és a társalgóban ülünk, hallgatjuk a felolvasásokat. Egy-egy mű nagyon megragad a fejemben.
Újabb helyszínváltás: kinn ülünk a panzió előtt a kertben, és rájövök, hogy szeretem a Mojitót. A játékot, ami az Activityhez hasonló elmutogatós, mindenki élvezi, sokan már rendesen berúgva. Épp a Sorstalanságot kell elmutogatnom, és agyalok, hogyan lehetne, mikor egy szúnyog zümmögése felébreszt.

2016.07.27.
Túl sokat gondolkodom mostanában a közelgő műhelytáborról, mert ma este is ezzel álmodtam.
Felkelés után rögtön rohanok le a konyhába, és az instant kávépor vonzáskörébe kerülök. Látom, hogy mások is isszák, úgyhogy megnyugszom. Aztán felélénkülök.
Figyelek nagyon az előadásra, amiben András arról mesél, hogyan lett belőle költő. Ezt igazán érdekesnek találom, és eljátszom a gondolattal, hogy én is alapíthatnék egy alkotókört az egyetemen. Feladatoknak most sem vagyunk híján, időnek annál inkább, mégis működik a dolog, és sikerül néhány kreatív megoldással előállnom.
A helyszín most a strandétterem, ahol mindenki nagy örömére palacsintát kapunk. A gulyásleves után persze, amit már régen ettem. Mellettünk vannak a medencék, és elgondolkozom, hogy ma este már tényleg fürdőzhetnék egyet.
A következő pillanatban Vörös István tanár úrral konzultálok a verseimről. Ekkorra már biztosra tudom, melyik műveimet olvasom fel este.
Erre a gondolatra ott is ülök a székben, András épp elmondja a társalgóban összegyűlteknek, hogy most egyetemista vagyok, és hogy szeretek különböző versformákat létrehozni. A rövid bemutatás után nagy levegőt veszek.
Nem tudok nem izgulni, ha felolvasok, és ez most sincs másképp, mégis sikerül a közönséget megnevettetni. Megkönnyebbülten és elégedetten hallgatom a tapsot.
Este bemegyek a meleg medencébe. Szinte mindenki fürdőzik, felettünk pedig kitisztult az ég, tele csillagokkal. Kisebb nyomást érzek a tüdőmön, lehet a 38 fokos víztől; mindenesetre köhögve ébredek fel.

2016.07.28.
Ez az álom rövidebb volt, mint az előző estiek, lehet azért, mert a melegtől állandóan felébredtem. Már nem lep meg, hogy a Spanyolnátha műhelytábor ismét előjött álmomban, az utóbbi három napban már megszoktam, hogy jelen van.
Géczi János tanár úr előadásával kezdődik a délelőtt, nem is tudtam róla, hogy szakmáját tekintve biológus. Meglepetten hallgatom, kiderül, hogy rózsák terén igazi szakértő. Olyasmit mond, hogy akiknek nem az irodalom a fő tanulmányterületük, hanem mással foglalkoznak főállásban, például eladók, fizikusok stb., többet tudnak adni az irodalomhoz. Elgondolkozom, hogy nekem még egyáltalán nincs szakmám.
A tanár úr feladataival eleinte hadilábon állok, de aztán sikerrel abszolválom őket. Otthon még dolgozhatunk rajta, mondja megnyugtatásképpen.
Az otthon gondolatára mocorogni kezdek, de még nem ébredek fel. Átmegyünk ebédelni, és valahogy érzem, hogy ez lesz az utolsó, és mindjárt szétszéled a csapat. Az étel íze semlegesnek hat, már nem is tudom felidézni, mit ettünk.
A beborult ég a következő kép: gyors puszilkodások és elköszönések, egy-egy esőcsepp az orron vagy a vállon. Beülök a piros Skodába, amivel jöttünk, és ahogy beindul az autó, lassan kilebegek az álomból.