Preludium — Hétfő reggel 9 óra 15 perc, Mátraderecske
Egy pillangó táncol a kezemen. Hosszú balettje kettétöri a reggeli napfényt, mint egy ibolyaszínű prizma. Aztán egyszer csak megrebben, mint aki észreveszi, hogy hol is időzött mostanáig, és gyors szárnycsapásokkal odébb áll. Nyomában viszket a kezemen a hiánya. Pedig csak egy perc volt.

Walzer — Hétfő 13 óra 20 perc, úton Tiszaörs-Fürdő felé
Tankolok, éppen ötezerért, szélvédőt mosok, és a gázba taposok. Utazás. A pillanat változékonyságának és illékonyságának szimfóniája. Ismeretlen falvakon át, közben mégiscsak magamat keresem. Vagy Istent. És van, hogy megtalálom. Most egy hajléktalanban. Szóba elegyedünk, és ő Dosztojevszkijt említi. Ahogyan erről beszélünk, szembogara megcsillan, arca kipirul, gesztikulál, a déli nap glóriát von feje köré, az ismeretlen falu ismeretlen utcáján. Két hirtelen szó között a vállára röppen egy pillangó. A pillangó. Az égszínkék prizma megint szilánkokra töri a képet. És ahogy ezt teszi, a Dosztojevszkijt elemző férfi feje hatalmas fénycsóvában szétnyílik, és belőle megannyi színes pillangó száll az égnek. A férfi széttárja kezét, ahogy éppen magyaráz, a pillangók meg csak repülnek ki belőle, utoljára követi őket a kék lepke. A napba nézek, ahová mind tartanak, vissza Istenhez, vagy el, a bolygójukra, vagy egy másik univerzumba. Visszafordulok, és a férfi még mindig lelkesen mondja, inge ismét piszkos, arca elhasznált, beszéde kemény. Egy teherautó süvít el a benzinkút mellett.

Requiem — Hétfő 22 óra 35 perc, Tiszaörs-Fürdő
Figyelem, komédiát forgatunk — ezt írta Fellini a felvevőgépre, a Nyolc és fél forgatásán. Mert a nevetséges más utat jár, mint a tragikus, még ha ugyanoda tart is. A termálfürdő apró birodalmában megül a levegő. Nehéz és izzadt minden pillanat, amit félmeztelen testek tesznek még súlyosabbá, vagy éppen pehelykönnyűvé. Itt lehetne forgatni hosszúra nyúlt, csendéletet író pillanatokat. Ahogy a tekintet elidőzik a medencében pihenő ázott testeken, a vízből egyszer csak kiemelkedik egy hatalmas bálna. Óriásikat prüszkölve emelkedik a fejek felé, a férfiak és a nők ámulattal nézik. Gyomrából ezer tollpihe száll alá, betakarva a meztelen testeket, elfedve izzadságot és ráncokat, mígnem mindenki hattyú nem lesz, hófehér, szűzies, légies. Aztán megdörren az ég, egyik esőcsepp a másik után, aztán egyetlen ezüst függöny lesz a fürdő, az emberek pedig ismét csak alig fedve magukat, iszkolnak ruháikhoz. Hamarosan a medencék néptelenek lesznek, mint az elhagyatott Balaton ősszel. A bálna pedig felhúzza ínyét, és mosolyog. A fürdőben lassan zárnak.

Nocturne — Kedd 20 óra 50 perc, Tiszaörs-Fürdő
Hangoskönyvet hallgatni. Hangoskönyvet hallgatni komplex és ellustító élmény. Ellustulunk, mert megkapunk mindent. Csak fejünket karunkra kell hajtanunk, és már jöhet is a csoda. És közben az író maga is el-elrebeg egy-egy sort, késve és kicsit hadarva, mismásolva, otthoniasan, kész civil kánont kanyarintva a hangzó anyag fölé. A szavak tekergőznek, összeborulnak, egymást kergetik, aztán színes felhővé dagadnak. A szóból, hangból gyúródott felhő aztán megáll a terem felett, és mint a mágnes, szívja magába mindenki szavát és hangját. Betűk, mássalhangzók és magánhangzók, akkordok és harmóniák telítik a felhő hasát, és festik színesre a termet. Zúg és zsibong a szófelhő, az írók pedig némán nézik szavaikat, hangjaikat, betűiket, ahogyan azok összekeverednek más szavakkal és hangokkal. Aztán egyszer csak a felhő vesz egy mély levegőt, a teremre pedig egy pillanatra, vagy egy órára, mélységes csend száll. A felhő aztán gondol egyet, és kifújja, kiprüszköli magából a betűket, szavakat, az írók pedig kétségbeesetten kapkodnak a saját hangjuk után. A felhő megtartott magának néhányat a szavakból, és most azokkal kacag, gúnyol — odafentről. Egy kóbor kutya vonít a holdra.

Fuga — Szerda hajnal 4 óra 35 perc, Tiszaörs-Fürdő
Ágyban. Az ablakon a sötétség bekúszik a szobába. Az ablakból látni a világ legapróbb falujának egyetlen buszmegállóját. De buszt még sosem látott erre senki. Most mégis távolról motor hangja zúg, és a kanyarban már elő is tűnik egy bálnaformájú busz. A megálló, ami az előbb még üres volt, most egyszerre tele van félmeztelen emberekkel. Bőrükön csillog az izzadtság, aranyszínűre festve angyaltestüket. Szép egymásutánban szállnak fel a buszra, a sofőrnek mindenki egy szót, egy hangot súg. A sofőr ruhája rongyos, két szó között Dosztojevszkijről beszél, mögötte az írók és költők mosolyognak. A vállakra kék pillangók ülnek, és a holdfény ezüstös hídját kettétörik, mint a prizma. A busz lassan elindul, befordul a kanyarban, és eltűnik. Én az ágyban a másik oldalra fordulok.