Diákok, Kisvárda, Besi, alkotás, olvasás, felolvasás, írás, díjazás. Egy gimnázium a többi között, a Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium, ahol 105 éve szól a szeptemberi csengőszó, ahol minden évben több száz diák olvassa kedves versét a költészet napján, ahol a hagyomány ápolása mellett új és új törekvések követik egymást.
Egy ilyen a sok közül a helyi alkotói pályázat meghirdetése: vers- és prózaíró versenyünkre szabad témában küldhettek diákjaink jeligésen műveket. A közel 50 pályamű bizonyítja, hogy a fiatalok szeretnek alkotni, és szívesen meg is mutatják műveiket. Értik József Attila szavait: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz”, tanáraik pedig lehetőséget teremtenek a számos innovációs eljárás, új módszer megismertetése mellett arra, ami ősi és egyszerű. Elmondani, kimondani, leírni azt, ami VAN.
„Az alkotás nem ismer kényszert — a művészet szabad” — vallotta Kandinszky; merte újítani a nyelvet Bessenyei György, merik a diákjaink követni a régit és elindítani az újat.
A pályázatok közül néhány sikeres alkotást adunk közre.

**

Korábbi diákmunkák lapunkban:
„Édes mienk” Szófelhő-projekt

DiákZanza1

DiákZanza2

Baksa Gábor

Erdőmélye


Drága Fiam! 18 éves lettél, ezért úgy gondolom, el kell mesélnem egy történetet, ami teljes mértékben megváltoztatta az életemet, és úgy gondolom, hogy ezt veled is meg kell osztanom. Egy történetet, ami emlékeztetni fog arra, hogy eredendően milyenek vagyunk mi emberek és milyenekké válhatunk, hány esélyt kaphatunk az élettől.
Történetem akkor kezdődött, amikor még fiatal voltam, annyi idős lehettem, mint most te. Nem igazán voltam jó gyerek. A középiskola igen nagy hatással volt rám, és nem feltétlenül jó értelemben. Harcias, akaratos gyerekként ismertek meg, aki mindig próbálta kiharcolni saját igazát. Kissé felelőtlen, hanyag, esetlen ifjú voltam. Úgy gondoltam, hogy ez a normális, de azt kellett észrevennem, hogy az osztálytársaim teljesen felnőttek körülöttem, míg én megmaradtam annak a gyereknek, aki mindig is voltam. Biztosra veszem, hogy magadra ismertél az előbbiekből. A megszokott kis életem, mint neked a tv vagy a számítógép monitorja előtt zajlott, így hétköznapjaim többnyire a négy fal között teltek magányosan. A külvilág mindig háttérbe szorult, nem foglalkoztam azzal, hogy mi is történik körülöttem, hisz számomra nem jelentett semmit, nem volt érdekes. Édesapám, édesanyám problémáival se foglalkoztam, bár szükségük lett volna rám. Visszagondolva az összes terhet átvettem volna tőlük, ha megtehettem volna, de sajnos akkoriban nem törődtem az ilyenekkel. Nagyapád, édes fiam postás volt. Száz postás nem ért fel hozzá, ha munkáról volt szó. Szélben-fagyban, napsütésben tekerte a kopott küllőjű biciklijét, én mégsem tettem semmit, hogy akár egy kicsit is könnyebbé tegyem az életét. Többször próbáltam neki mondani: ,,Szeretlek apa, tiszta szívből szeretlek!” Bár mindig is úgy véltem, hogy biztos tudja. Bánom, hogy végül sosem mondhattam el neki. Egyszer szörnyű dolog történt, mikor beszélgettem a barátaimmal, s nem figyelve, hogy drága nagyapád bejött a szobába, felordítottam: ,, - Jaj, hagyjuk már, apát nem érdeklem, folyton a munkába temetkezik, semmit nem tesz értem, már nem is törődik velem. Utálom!” Ahogy meghallotta ezeket a szavakat mindkét szeme könnybe lábadt. Mintha akart volna valamit mondani, de nem tudott megszólalni, csak állt ott, majd végül szótlanul kisétált a szobából. Sosem tudtam meg azt, hogy ekkor édesapám mit érezhetett. Gyakran eszembe jut, ahogy ott álltam előtte, a bűntudattól megnémulva.

Nem sokkal ezután árulta el édesanyám, hogy apa súlyosan beteg, és már csak hónapjai vannak hátra. Ledöbbentem. Nem tudtam felfogni, valójában mi történik körülöttem. Zokogva az ágyra borultam és csak sírtam, mélyen sírtam. Ekkor már 8 hónapja küzdhetett a rák ellen, de ezt észre se vettem. Hát milyen ember voltam én? Apa kitalálta nem sokkal később, hogy töltsünk el egy hetet csak mi ketten, horgászattal a szabadban, a tiszta levegőn. Nem igazán akartam beleegyezni, mert én sosem vonzódtam igazán a természethez, a horgászatot pedig ki nem állhattam. Szívesebben maradtam volna otthon. Azt mondta az orvosoknak: ,,Nem kell a kemoterápia, nem ér az semmit, inkább egy jó kis horgászat a fiammal a természetben, na az az igazi gyógyító erő, nem a sok felesleges gyógyszer.” Lelkesedésére nem mondhattam nemet, hisz szerettem. Ha ő azt szeretné, hogy tartsak vele, akkor vele megyek. Persze duzzogtam, mert egyáltalán nem volt kedvemre a dolog. Máig fülembe csengnek édesapa fellelkesült szavai: ,,El akarok menni horgászni, el, messze, ahol megfoghatom azt a harcsát, ami a legnagyobb és a legszebb mind közül, amit csak a természet megteremtethetett.” S már abban a percben elkezdte bepakolni az autóba a felszerelést. Édesanyám hiába ellenkezett, ő ekkor már sejtett valamit, valamit, ami nincs rendjén, de nem tudott ellenkezni nagyapád elvakult akaratával.
Még aznap elindultunk. Utazás közben gondolataim egészen máshol jártak, töprengéseimből semmi nem zökkenthetett ki. Elhaladtunk gyárak, útépítések, fakitermelők mellett, semmilyen zajra nem figyeltem fel, akármennyire is kellemetlen hangja volt. Gondolataim a távolságra fókuszáltak, hogy milyen messze is utazunk az én megszokott életemtől. Lehet, hogy itt döbbentem rá először arra, hogy én melyik úton jártam eddig, de azt hogy valójában melyik ösvényen fogom újra folytatni, azt ez az utazás fedte fel előttem. Már nagyon unatkozhattam, ahogy szeltük a kilométereket, egyre inkább már csak a vad, zöld természetet láttam az autó ablakán kitekintve, ami eléggé feszültté tett, hisz itt biztossá vált már számomra, hogy se térerő, se tv, se semmi nem lesz, amire nekem szükségem lenne. Csak a veszett világ sötétsége tárult elém. Megkérdeztem hát nagyapádat: „ Hová tartunk pontosan?” Ő csak azt felelte: ,,Erdőmélyre!”
Amint kimondta e mitikus helynevet, megálltunk, onnan gyalog kellett tovább tartanunk, a mocsáron keresztül. Térdig süppedtünk a talajban, de a borzasztó gyaloglás semmi nem volt ahhoz képest, ami következett, ugyanis mint később kiderült: Erdőmélye nem más, mint egy lakatlan kis sziget, amely egy égkék színű tó közepén terül el. Megérkezésünkkor ott várt a fából összefabrikált, rozoga kétszemélyes csónak, amelyben imitt-amott a víz fel-felbuggyant a harácsolt szélű deszkák között. Máig sem hiszem el, hogy felszálltam arra a rozoga csónakra, de nem a bátorságom vitt rá akkor a felszállásra, hanem édesapám eltökéltsége, amit akkor éreztem. A biztonság kedvéért megkérdeztem elfog-e minket bírni ez a régi ladik, mivel akkoriban nem éppen a soványságomról voltam híres. Nagyapád felelete az volt számomra, amit még akkor értelmetlennek véltem: ,,Ha megbír, édes fiam, akkor elbírja a lelki súlyodat, hanem akkor a vízbe esel és nagy eséllyel, majd tisztán bukkansz elő a habokból.” Ahogy eveztünk a kékségbe, teljesen megfeledkeztem magamról, apáról, a betegségéről, anyáról, mindenről, csak néztem, mint egy tudatlan csecsemő. Néztem a víztükrön megcsillanó napfényt, a túlparton békésen legelésző őzeket, akik a délelőtti pihenőjüket töltötték. A kárókatonák feszes szárnycsapásait, akik büszkén, magasan repültek, jelezve, hogy ez a csoda, ami akkor elém tárult, az bizony már az ő felségterületük. Nem véletlenül hívják őket katonáknak, annyira egységesen járőröztek a szigetek sokasága között. Néhol szemügyre vettem a sima víztükröt megtörő halak hatalmas ugrásait. Már közeledett a sziget. Félúton járhattunk, amikor egy számomra különleges, furcsa zajra lettem figyelmes. A vízesés hangos, kecses csobogására, ami belőlem, mint városi gyerekből eléggé furcsa érzelmeket váltott ki. Hisz csak csobogott, s csobogott rendületlenül. Teljesen a hatása alá kerültem. Sok zenét hallottam már életemben, de ez szebb volt mindegyiknél. Csak hallgatni, hallgatni akartam a káprázatos morajlást, azt a hangot, ami ámulatba ejtett. A vízesés alján úszkáló kábult kishalak bizonyára energiatakarékos ebédet jelentettek egy-egy hatalmas harcsának. Ugyanis mikor elhaladtunk mellette, felbukkant a harcsák királya, olyan hatalmas volt, hogy a ladikunk kényelmesen elfért volna a hasában. Amilyen hirtelen tűnt fel, olyan gyorsasággal merült is el a mélységben. Persze, gyermeki tudatlansággal förmedtem rá apára, hogy miért nem tett valamit annak érdekében, hogy ne ússzon el, s akkor már mehettünk is volna haza. „ Fiam, mi nem azért jöttünk, hogy orvul levadásszuk e táj ritka szépségeit, mi a küzdelemért vagyunk itt, a harcért, mely célt teremt, s ha vannak céljaink, akkor van miért élni, s tovább küzdeni” - mondta, s haladtunk tovább, már utána én se törődtem ezzel a dologgal. ,,Mondanám drága fiam, hogy nagyapád kitalálta Erdőmélyét, de nem. Ez nagyon is létező hely, legalábbis az volt.”
Képzeld el, száz meg száz patak vezet el hozzá, mint az utak a városban. Valószínűleg már megtanultad: minden út Rómába vezet. ,,Itt minden patak Erdőmélyre vezet, ahová az ember még sohasem juthatott el.” Minden egyes patak ide folyik be, ahol szigetek milliónyi szabdalják fel a tó feszes tükrét. A patakok zendülő morajlásai, az énekes madarak káprázatos dalai, a hatalmas szarvasok mély bőgése alkotja a természet szimfóniáját. Amint hallgattam a vad világ zenéjét, megérkeztünk a nyugalom szigetére. Legalábbis apa sokszor jellemezte így a helyet. Kikötöttünk a csónakkal, viszont én még mindig nagyon mérges voltam, hogy ide kellett jönnöm. Hisztiztem! Erdő Mélye..? Mi? És mégis pont miért ide kellett jönni? -,, Nézz körül! Mit látsz? Mondd meg mit látsz?” Kérdezte kíváncsian :,, - Szigeteket, növényeket, tavat, patakokat, állatokat”. ,,-Hebegtem, habogtam”. Mérgesen körülnéztem nem láttam mást, csak égig érő fákat, sűrű bokrokat, de mást nem, sajnos nem. Apa míg a horgászbotjait szerelte, néha vidáman egy-egy lapos követ kacsázás gyanánt eldobott. Pattanásai kilencszer, tízszer is kicsipkézték a feszes víztükröt. Gondoltam, ha neki ment, nekem is fog, nem lehet valami nehéz. Így én is felvettem a kezemhez legközelebb eső lapos követ, s eldobtam teljes erővel. Igen ám, csak a tóparthoz eső legnagyobb fát találtam el vele, melyről persze visszapattant, s gyomron vágott. Apa elmosolyodva fegyverbe állította robosztus botjait, s várt, várt türelmesen. Gondoltam, ha alszok, hamarabb eltelik ez a pár szörnyű nap, s azonnal a pokrócra feküdtem. Pár perces álmomból fölébredve, a lábfejemen furcsa viszkető érzés lett úrrá. El is határoztam, hogy megszüntetem ezt a kellemetlen érzést, biztos, ami biztos. Mikor megtapintottam, rájöttem, hogy igen, ez nem az én bokám, hanem valami más csúszós élőlény teste. Felkiáltottam! A lombok között megbújó tőkés récék kiáltásomra fölröppentek, a közelben lévő vörös mókusok, mintha szívrohamot kaptak volna, potyogtak le a fáról, mint a dió éréskor. A sűrű erdőben vörös csík kígyózott, mint kiderült később, azok a rémült rókák voltak, akik falkába tömörültek a félelemtől. A túlparton békésen legelésző őzikéknek szó szerint tátva maradt a szájuk. Apa a fejét kezei közé hajtotta, és kissé megfáradt hangon mondta: „fiam, az csak egy sikló”! „Sikló?” - kiáltottam fel, hisz bármi lehetett volna. Ekkor a drámai csendet az orsón lévő damil sipítása törte meg: ,,Kapás van, fiam! Látod, erről beszéltem neked, s bevágott a nagy harcsának”. Elkezdődött a küzdelem ember és a természet között. Mintha egy természetfeletti háborúba csöppentem volna, a két ősi rivális között. Sosem felejtem el apám boldog arcát, ahogy a begörbült hatalmas horgászbotjára pillantott. Feszült csendben figyeltem kettejük harcát. Lassan már két órája tartott az ádáz küzdelem, de a természet végül nem engedett az ember hódításának. Az erős damil elszakadt, s káprázatos óriás eltűnt a sötét mélységben. Apa nem volt mérges a történtek miatt, épp ellenkezőleg, boldog és büszke volt, mert tudta, hogy az elszakadt damil egy jelkép, annak a jelképe, hogy mindig is lesz egy erő, melyet az ember sosem győzhet le.

Büszke voltam magamra, hogy nekem van a földkerekség legbölcsebb édesapja. Mikorra ez megfogalmazódott bennem, addigra nagyapád teljesen kimerült és összerogyott. Érezte, hogy ez volt az utolsó hal, amivel megküzdött. Boldog volt, azt mondta nekem, hogy életében sok hallal küzdött már, de egy sem volt ilyen jó ellenfél. Én ekkor nem igazán értettem, hogy mégis miért örül, hisz nem fogta ki a várva várt halat. Csak ült a bottal a kezében, s nézte a lemenő nap narancssárga fényeit, a víztükör fodrozódásaiban. Majd elkeseredetten szegezte rám intő szavait: ,, Fiam, drága fiam! Tudom, hogy az életben nem fordítottam annyi időt rád amennyit kellett volna, remélem, egyszer majd megérted, de ne feledd el soha, hogy mindig szerettelek és szeretni foglak tiszta szívvel.” Mondani akartam, hogy én is szeretlek, s meg akartam köszönni, hogy megmutatta nekem, nekem, aki nem volt arra méltó, hogy megtapasztalja azt, hogy miért is érdemes élni, de megszólalni nem tudtam, ugyanis kezét a számra emelte, s folytatta: „Örülök, hogy elkísértél ide, Erdőmélyre, s átélted velem azt a csodát, amit lehet már nagyon sok ember nem fog tudni megtapasztalni. Arra kérlek, édes fiam, hogy mindig látogass el ide és tégy érte, hogy ártatlan szépsége mindig fennmaradjon.”
Befejezve mondandóját mélyen a szemembe nézett, mintha saját magát kereste volna bennem. Szemeim könnybe borultak, még meleg kezeivel megtörölte nedves orcám, aztán lefeküdt a porba. Talán, mintha még hallottam volna, hogy azt mondja bágyadtan, a harcsával majd megküzdünk holnap, most aludjunk, s egy szempillantás alatt örök álomra szenderült. „Édesapám, édesapám, szeretlek, szeretlek, ne hagyj itt, még ki kell fognunk a nagy halat! Édesapám! Szeretlek!”

Kezdetben a természetet okoltam haláláért. Haragudtam Erdőmélyre, haragudtam harcsáira, minden fájára, mindenére, hisz ha aznap nagyapád nem ment volna el oda, akkor talán még mindig élne, legalábbis úgy véltem. Amit akkor ígértem édesapámnak halálakor, hogy mindig elmegyek Erdőmélyre, nem tartottam be. Huszonöt éve nem jártam ősi rengetegeiben. ,,Igen hosszú idő telt el azóta: felnőttem, megkomolyodtam, s megszülettél te, drága fiam!”
Édesanyám ekkor szánta rá magát arra hogy elmondja az igazságot, hogy valójában nem pár hónapja volt nagyapádnak akkoriban hátra, hanem csak pár napja az életéből, amit nem kórházban, ágyban akart eltölteni, hanem velem, ott, ahonnan valójában mindenki származik: ,,a csodás természetben”. A természetben, mely engem megformált, oda, hol céljaim születtek.. Mikor ezt megtudtam, valójában nem tudtam haragudni rá, azonnal összepakoltam a holmimat és elindultam Erdőmélyre.

Mikor megérkeztem, villámcsapásként sújtott le reám az új látvány. Ami a képzeletemben kedves emlékként szolgált, most rémálommá változott. Ahol eddig fák tornyosultak, most gyárkémények füstölögnek, s az égszínkék tó helyére egy város épült, patakokból utak lettek, az erdő sűrű titokzatosságát a lakótelepek halmaza vette át. Az emberek betörtek és elpusztítottak minden kedveset, szépet, csodát. Csak sírtam, záporoztak könnyeim, mint a harmatvirágról lecseppenő esőcseppek. Miért kellett pont ez a helyet eltiporni? Mit ártott? Miért? Tettem fel mérgesen kérdéseimet, de választ nem kaptam, máig nem kaptam.
Ha most ezeket a sorokat olvasod fiam, sajnálom, hogy egy ilyen történetet kellett elmondanom a születésnapodon, de tudd, hogy nagyon szeretlek, és boldog születésnapot kívánok neked. Remélem, ez a történet elgondolkodtatott, azon, hogy mit választhatsz. Elköveted-e a hibáimat, vagy végigjárod az igazi utat, azt az utat, amit Isten teremtett nekünk. Tudom, hogy már régóta nem voltam otthon, de remélem megérted, hogy jó okom van rá. Emlékszel még arra, amit a bölcs nagypapád mondott, az elszakadt damilról és a harcsáról? Tudod, a természet szépségei mindig is utat törnek maguknak, hiába szakad el egy damil is, az csak azt jelentheti, hogy a természet kap egy másik esélyt. Ahogy a harcsa is más utat választ, egy biztonságosabbat. Most is úton vagyok még, s a természet utolsó menedékeit kutatom fel, s óvom, óvom minden egyes betolakodótól, aki megpróbálja tönkre tenni az ősanyát, a természetet. Betartom, amit akkor nagyapádnak ígértem. Az igazi gondolkodásomat és igazságérzetemet nagyapád alapjaiban formálta át, tette jobbá, s térítette meg. Remélem megértetted a személyes történet alapján azt, hogy nekünk, egyszerű embereknek, mindig van választási lehetőségünk, s igenis élni kell vele. Az utunkat nekünk kell megformálni, nem másnak, s nekünk kell a helyes útra is rálelni, s csak akkor fogod tudni magad igazolni, hogy majdan a jó útra léptél, csakis akkor, ha megtaláltad a belső tükröt, ami életed végéig mutatja a helyes utat.


Molnár Flóra
Bolondulásig
(Gyűrött naplóbejegyzésekből összeállítva)
(Részlet)

I.

Hogyha a Hold meg a Nap egybeérne
S ezüstinget szőne mellkasodra
S hajad, szakállad aranydamil volna
Nekem lényed többet akkor sem érne.

S ha az óceán egy testbe férne
Az csakis a te lelkedbe torkolna
Csodás szíved pedig olyanforma
Mint egy gyémántkirakású érme

Ajkadon érzem a szőlő zamatát
S ízlelek rajta olasz borokat
Szemeidben látok letűnt korokat
s hallom évezredek elhalkult zaját.

Nézem vállad fehér sivatagát
s a hóban az apró tündérnyomokat
ahogyan tapossák a fehér sorokat
Látom az életet, látom a halált

Arcod vonása csupa kecsesség
Nincs szükség hibákat onnan elfújni
Az egész tested színtiszta nemesség.

Mert Vénusz ragyog szelíd szellemedben
Egész univerzumokkal együtt
S nincs tőled szebb a világegyetemben

Te magad vagy a nagy tökéletesség
A bőröd alá akarok bújni
Hogy csontjaink egymást hűen szeressék.


III.

Élsz még, kedvesem!
Látom szemed csillogását a jégkristályokban
Vagy a kandallótűzében, ha úgy tetszik.
Vörös artériáid az enyéimet metszik-
Élsz még!
A szirének dala monoton,
nem hagy nyomot túl a hullafoltokon,
S rajtad sincsenek más jelek...
Élsz még, édes, élsz!
Hiába mesélsz hideg szájjal a túlvilágról
Arcod az élet csóváitól lángol,
És amit szerinted a pokol rajzolt oda
nem más, mint igaz krisztusi csoda.
Élsz még! Élsz még talán!
Kankalin burjánzik kriptád merev falán…
Áthallom a hangod…Sinatra-t énekelsz
Vagy Billie Holiday… Szomorú vasárnap…
Holnap már altatót kérve kelsz…
Feküdj hát kedvesem…
Én ringatom álmod…


IV.

Furcsa
az elmúlására gondolni
hogy
feloldódott
mintha
virágmaggá változott
volna...
eltemettük
a földbe.

De még
Mindig
hiányolom egy részét
Mint a hűvös éji szél
csak úgy
volna, vagy
szállna…
a szívemben
De mégis szabadon él

Fájdalmas
mikor a lelkem megérzi
azt, ami
a Hold sugaras fényében
tündöklő
madár
Lehet majd...
mindenkorra
ha megtestesül

Nagy Noémi
Ki lesz a glóriám?

Már csak egy saroknyira voltak Roy bácsi boltjától, Noah pedig egyre inkább magáénak érezte a félelmet és aggodalmat, ami már korábban is ott kutakodott fejében. A társaság többi tagján jele sem mutatkozott ezeknek az érzéseknek, de rajta egyre inkább eluralkodott. A fotocellás ajtó elé érve már kezét mellkasára téve próbálta benntartani hevesen dobogó szívét, mintha az érezte volna a közelgő veszélyt és szabadulni vágyna. Talán sosem érezte még magát ilyen rosszul, hogyan is érezhette volna, ha még sosem voltak Fredhez, Russellhez és Joséhoz hasonló barátai, sőt általában, semmilyen barátai. Noah szembetűnően kilógott a társai közül, ápolt kinézete és megnyerő modora nem illett Norfolk városkájának amúgy már egészen piszkos, foltos képébe, és az egyetlen fénysugarat ezen a képen ő és családja jelentette. Ahogy beértek az üzletbe, Noah érezte, hogy már egy lépést sem tud megtenni; nem így „barátai”, akik máris a pultnál termettek. A fiú jól ismerte Roy bácsit, évek óta hozzá jártak a családjával, most mégis idegennek tűnt számára, amikor előjött a raktárból. Látta, ahogy Fred és Russell nyugtalanul kopognak a pult falapján, míg José körül-körül tekintgetve tömi lyukas kabátjának hatalmas zsebeit a bolt áruival, nem számított mivel, csak teljen meg mihamarabb. — Jó reggelt Noah, fiam, kik… — de mire befejezte volna mondatát Roy bácsi, az ott álló két fiú már le is teperte az öregurat a pultra. — Noah, gyere már, ne állj ott, szedd ki a pénzt a kasszából, több kezünk már nincsen! — kiabált rá az egyik fiú, de ő összezavarodva állt az ajtó előtti lábtörlőn érkezésük óta. — Noah, segíts, kérlek, hívd a rendőrséget, valakit! — így kérlelte a fiút, miközben hadonászva próbálta kiszabadítani magát a két fiú szorításából. Noah úgy érezte, mintha egy dobbanást kihagyott volna a szíve, a szája kiszáradt. Mit tegyen? Segítsen egy öreg bácsin, akit már régóta ismer, de igazán sosem tett érte semmit? Vagy álljon a vandálok mellé, akik mégis az egyetlenek, akik befogadták? A fiú az utóbbi mellett döntött. Elrohanva a kérlelő öregember mellett hamar összeszedte a pénzt, a következő pillanatban pedig már a parkolóban állt a fiúkkal, akik ezután hamar magára is hagyták őt. Noah azóta sem tudja, pontosan hogyan is jutott haza aznap, de minden apró gondolatfoszlányára tisztán emlékszik. Hazaúton leült egy padra, a kezeit nézte. Valószínűleg azon töprengett, hogyan fogja lemosni róla a pénz illatát, amihez ugyan vér nem tapadt, de ő sokkal mocskosabbnak érezte. Két dolog jutott eszébe, amiért ezt tehette: egyrészt ők voltak az egyetlenek, akik hajlandóak voltak barátkozni vele, a másik ok Gloria volt. A „banda” egyetlen lány tagja, akiről Noah mindig úgy érezte, hogy jobb környezetet érdemelne. Sosem titkolta el, kivéve a lány előtt, mindig is többnek érezte, mint egyszerű tagja a csapatuknak. Szerette Gloriát. Arra gondolt, hogy ha másnap megemlítik ezt a kis rablást, a lány büszke lesz rá, mert eddig szinte magán érezte szúrós tekintetét, ezzel mutatva, nem bízik benne. Ezek után már csak egy dolog nyomta Noah lelkét: hogyan fogja eltitkolni szülei előtt. Apja sosem volt büszke fiára. A híres bankigazgató egész életében irányítani próbálta fiát, hogy egy nap átvehesse elnöki posztját a bankban. A fiú azonban sosem mutatott különösebb érdeklődést vagy szertetetet a számok és a marketing iránt, tisztább lelkű volt annál. Egyetlen boldogságát ebben a városban és életében az a hegedű adta, melyet még 10 éves korában szerzett meg kemény munkával; az apja nem akart neki „bolondoknak való lim-lomot” venni és kényszerítette, hogy dolgozzon meg azért, amire vágyik. Ezért a fiú egy éven keresztül dolgozott a szomszédoknál minden hétvégén, hogy összeszedje a pénzt, amit már régóta áhított hegedűjére költött. Az örökösnek tűnő fűnyírás és festés között mindig előtte lebegett a hőn áhított hangszer képe, és ezen a látomásnak tűnő képen csak a fűnyíró jellegzetes hangja tudott rést ütni. Noah szerette volna megállítani az időt, csak míg átgondolja, hogyan is fogja előadni szüleinek történetét. De mint minden percnek, ennek is el kellett érkeznie. A fiú érezte, hogy mindene remeg, ahogy belépett a ház ajtaján. Szülei a nappaliban ültek, de aznap este nem szólt sem a rádió, sem a televízió, senki sem olvasta az újságot, senki sem tett semmit. A középen lévő asztalon csupán egy ezüsttálca várakozott, hogy végre leemeljék róla a három teával megtöltött csészét. A szobában érezni lehetett, ahogy a feszültség egyre inkább elnyomta a tea édeskés illatát. — Késtél, fiam — mondta nyugodt hangon Walter miközben leemelte az egyik csészét a tálcáról. A fiú életében egyszer látta apján a mindent elsöprő dühöt-egyszer, mikor megemlítette neki a hegedűt. — Tudod, apa… elvállaltam egy külön feladatot és benn kellett maradnom a könyvtárban. Mr. King kért meg rá. — miközben ezeket a szavakat kimondta, az járt a fejében, vajon el tudja-e törni az ujjait, ha tovább csavargatja. Ilyen helyzetben még a kórház is jobb megoldásnak tűnt, mint farkasszemet nézni a Moirával. — Ma itt járt Roy bácsi, tudod a boltból — kezdte el Catherine, mint mikor a rabot vezetik az akasztófához — és egy nagyon érdekes történetet mondott el. Kíváncsi vagy rá te is? — Ó, anya, tudod, mennyi története van neki, néha felét már csak kiszínezi, csak beszéljen valakivel — de ő tudta, tudta, hogy hazudik. Egy kávéscsésze landolt a padlón. Csörgött, mintha egy csésze méretű atombomba landolt volna Hirosima parkettáján. Nem véletlenül esett le; minden akkor esik, ha dobják, ebben a helyzetben pedig a reakció indítója Walter volt, aki az eset után méltóságteljesen felállva és lassan elbicegve fiához, megállt előtte. - Tudom, mit tettél — hangján nyoma sem érződött a dühnek. — Menj, fiam. Addig menj, míg ki nem doblak a házamból. Az én családom nevét bemocskolni… nem, azt sosem engedném. Menj el, és ha bárki kérdezné, a te döntésed volt. Menj, tűnj el, változtass nevet, ne gyere a házam közelébe, semmiféle közöd nem lehet hozzám és anyádhoz sem. Ha valaha meglátlak a környékünkön, esküszöm, fiam, tönkreteszlek. Menj fel, a poggyászod már ki van készítve. Fiam, te valamiért, sosem voltál igazi Shay. A felmenőid, tulajdonképpen már csak az én felmenőim, több mint 200 éven keresztül azon fáradoztak, hogy mindezt a hírnevet megszerezzék, és nem fogom engedni, hogy egy magadfajta kis suhanc gyerek csorbát ejtsen ezen a pajzson. Nem… azt soha. Gondolom, most az jár a fejedben, hogy ennyiért miért tagadlak ki a családból, nos, nem tudom. Tekintélyelvűség, nagyképűség? Meglehet. Noah szó nélkül végighallgatta apja monológját, de remegett a dühtől. Vagy a félelemtől? Maga sem tudta igazán. Szemvillanás nélkül ment fel az egykori emeleti szobájába, hogy még egyszer utoljára körbenézzen és, hogy összepakoljon. Körülnézni igazán nem is volt örömteli számára, mert összes rossz emléke ehhez a házhoz fűzte. Mélán bepakolta ruháit a bőröndbe, és már el is indult. A nappaliban még egy kölcsönös megvető pillantást váltott szüleivel és kilépett a nagyvilágba. Egyedül bőröndjével. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, hol fogja meghúzni magát addig, míg hosszú távú megoldást talál helyzetére. Mr. King. A fiú zenetanára volt az egyetlen lehetősége mind a mostani helyzetben, mind egész életében a kibontakozásra. Tömött poggyászát maga után vonszolva ért el Mr. King házához. Mikor ajtót nyitott, a tanár nem szólt semmit, ahhoz már túl jól ismerte a fiút és családját, hogy meglepődjön. - Russellék, ugye? — már-már rutinszerűen hangzott Mr. King szájából ez a mondat, pedig most ejtette ki először. Mégis, érezni lehetett rajta az együttérzést és a szánalmat, túlságosan is. A fiú csak halványan bólogatott, de nem tudott válaszolni a kérdésre. Mr. King már a gimnázium első évében felfedezte a tehetséget Noahban, így nem akarta, hogy ez kárba vesszen. Minden héten immár 3 éve ingyenesen tart különórát a fiúnak, hiszen ha szülei megtudták volna, mire kell neki a pénz, e jelenlegi szituáció már korábban lezajlódott volna. Vajon nem sajnálta Mr. King azt sok ingyen leadott órát? Egészen biztosan nem, kedvenc tanítványától soha. Tulajdonképpen sokkal több volt már közöttük, mint egyszerű diák-tanár viszony, Noah mindig is valódi apjaként nézett a tanárra ő pedig a saját gyerekeként a fiúra. Másnap reggel már korán csörgött az óra Mr. King lakásán; ideje volt iskolába menni, bár még sosem érezte ezt Noah olyan nehéznek, mint aznap reggel. Mégis, most érezte először igazán azt, hogy szüleivel együtt mehet munkába, amely ebben az esetben ugyanazt a helyet jelentette. A fiú rettegett attól, mit fognak szólni hozzá barátai, milyen fogadtatásra fog lelni aznap, hiszen ez igencsak változó volt: egyik nap még barátként, másnap már ellenségként tekintenek rá.

Egy dolog mégis hajtotta: Gloria. Az órák még a szokásosnál is gyorsabban teltek Noah érzése szerint, hiszen minden nap suli után tartották megbeszélésüket a bandával, ami aznap sem maradhatott el, de a témára még ő sem számított. Újabb rablás. Ugyanott. Senki sem hiányozhat, semmilyen indok sem elfogadott. Ott kell lenni. A fiúban mintha már nem csak egy világ, hanem az egész univerzum összezuhant, legalább is ő így érezte magát a terveket hallgatva. Egy kósza gondolat mégis ott téblábolt a gondolatai között, nem hagyta nyugodni: innentől már bármit megtehet. Bármit. A szülei már nem utasíthatják ki otthonról, azt már megtették. Jelenlegi helyzeténél pedig rosszabba már nem keveredhet. Talán nem lakhat majd Mr. Kingnél, de így sem, úgy sem élhette volna le ott az egész életét. Ha egyszer pedig úgyis el kell mennie, akkor már egyáltalán nem számított neki, mikor is fog ez megtörténni. Holnap vagy egy-két hónap múlva? Az ő szemszögéből már egyáltalán nem volt fontos. Ez a kis gondolat egyre inkább eluralkodott a fiú fejében, és az aggódó gondolatokat letaszította az elme trónjáról. Egyfajta biztonságérzetet adott neki, egyre jobban felerősítve a fiúban a dekadens érzést. Mire délután Mr.Kinggel hazafelé utazott, már egyáltalán nem érzett szorongást. — Ide nekem az egész világot, mit sem számít már — gondolta magában, lelkesedését pedig egy csalfa mosollyal próbálta elrejteni a tanár úr elől, aki mellette ült a kocsiban. — Hogy tud még ilyen helyzetben is mosolyogni? — ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a tanár úr fejében. Valahol mélyen ő is érezte, hogy a fiúban valami megváltozott. Már nem látszott rajta az elkeseredés és a csalódottság. — Hát mégis legyőzték volna ezt az ártatlan fiút? Aznap este nem beszélgettek, nem szólt a rádió. Mindketten megtalálták a maguk elfoglaltságát: Mr. King a dolgozatok javításában, Noah pedig a másnapi terveinek szövögetésében. Elérkezett a másnap. Az a rettegett szombati másnap, mikor senki sem tud egymásra figyelni. Senki sem visz senkit munkába, mindenki a maga háza táját szépítgeti. Tökéletes volt a légkör, az idő, a napállás, minden. Mondanom sem szükséges, hogy Noah aznap alig aludt valamicskét, az izgatottság töltötte ki éjszakáját. Reggel már kilenckor ott volt a megbeszélt találkozási helyen, csak úgy, mint a többiek, köztük Gloria is. Eddig sem volt nyugodt Noah, de Gloria jelenléte csak rontott a helyzeten. Volt valami ebben a fura lányban, ami megőrjítette és arra kényszerítette, hogy mindennap róla álmodozzon. A találkozó nyomott légkörét csak a városi zajba hasító rendőri sziréna zavarta meg. Lassan haladt el mellettük az autó, jelezve, hogy a következő háznál megáll. Így is történt, a két egyenruhás pedig kiszállt és lassan feléjük közeledett. Russellék idegesen egymásra néztek, mintha előre tudták volna, mi fog történni, és már felkészültek volna a futásra, kivéve Noaht. Minden fiú tudott arról, hogy Roy bácsi nem csak Noah szüleinek beszélt az előző rablásról, hanem a hírnek hamar szárnya kelt a kisvárosban. - Bandatalálkozó? Egy ilyen szép szombat reggelen nem egy ilyen lepukkant helyen kellene lennetek fiúk — mondta lassan, hangsúlyosan, felháborítóan méltóságteljesen az egyik rendőr. De míg ezeket kimondta, már egyik kezével farzsebéhez nyúlt, hogy elővegye bilincsét, majd finom mimikával megadta a jelet társának, hogy tegyen ő is így. A fiúk viszont nem először találkoznak a rendőrséggel ,és ezen mozdulatok láttán máris futásnak eredtek. Noah még egy pár másodpercig toporzékolt, nem tudta pontosan mit is tegyen, de mikor a bilincs már megcsillant a napfényben, ő is világosan látta, mit kell tennie. Már több saroknyira hátrahagyta a két rendőrt, de még nem érezte magát biztonságban. Terve szerint, ha átfut a West utcán, már biztonságban lesz. Így is tett, de egy dologgal nem számolt. Mr. Dufney fekete Mercedesére, és arra, hogy terve megbukik. Már nem ért át az utcán, mielőtt a kocsi áthajtott volna az úton. A fiú lassan nyitotta ki a szemét, a legkisebb mozgás is fájdalmat okozott neki. Először homályosan látott, de akkor is csak csupa fehér falat és fényt. Tekintete kezdett kitisztulni, de feje zúgott, szédült érezte, hogy mindene sajog. Ahogy látása kezdett visszatérni, ismerős forma rajzolódott ki előtte. Egy copfos lány-alak, akinek keze a fiúé mellett van: Gloria volt az. Noah először látomásnak gondolta lányt, hiszen ilyen sérülés után, nem is gondolhatta másnak; de tévedett, az álomkép a valóság volt.

— Gloria… Hol vagyok? Mi történt? Hogy kerültem ide?- a fiú zaklatottan kérdezgette a bús tekintetű lányt. — Baleseted volt Noah, kórházban vagy…- hallatszott a lány hangján, hogy valamit szeretne eltitkolni, meg nem történté tenni. Ekkora Noah már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felüljön az ágyában, de visszaesett. Körülnézve magán sírni akart, zokogni, ordítani, de a lány keze visszatartotta. — Mi történt a karommal? — mondanivalója alig kivehető volt sírás közben. — Amputálták, Noah. Már nem tudtak mit tenni, túlságosan szétroncsolódott. Gloria a könnyeivel küszködött. Az eddig erősnek hitt lány és fiú most egymás mellett zokogtak. Hosszabb idő után kissé megnyugodott Noah, már alig-alig potyogtak könnycseppjei. -Hogy tudnék így élni Gloria, mondd meg -, a fiú szinte könyörgő arccal nézett a lányra, választ követelt. — Boldogabban, mint valaha — próbált a lány mosolyt erőltetni az arcára, hogy ne mutassa gyengeségét a fiúnak. — És mi lesz az álmommal? Így nem lehetek művész… Mi lesz a hegedűmmel? — ez a kérdés jobban izgatta bármi másnál. — Ne nehezítsd meg, kérlek. Már elég nehéz téged így látnom — a lány szempilláján egy újabb könnycsepp csillant meg. — Neked nehéz? Én mit mondhatnék? Mindenem odavan… a hegedűm, a családom, Mr.King és még te is… De mielőtt befejezhette volna mondatát, lány lágyan csókot lehelt először a fiú homlokára, majd szájára. Halvány mosoly jelent meg a fiú arcán, hosszú idő után először. Még sokáig ültek így a kórházi ágyon, csendben. Senki sem szólt egy szólt sem, nem szólt a rádió. Hosszan nézték egymást, érezték, egymásban megtalálták a glóriájukat.

Paál Zoltán
Suli a buli

A tanulóknak nem könnyű napjainkban. Minket, diákokat próbálnak úgy okítani, hogy a tudás elvetett csírája a jövőben minden eshetőségre kihajtson. Így belegondolva, az iskola hatalmas teher ránk nézve, és nem is csoda, ha a tanulás nyűge sok-sok fáradalmat szül. Gondoljunk csak bele, az iskolában tanítanak bennünket, otthon pedig a házi feladat felett görnyedünk. Sokan azt vélik, hogy az iskola csak az időt veszi el tőlünk, visszasírhatatlan édes időket. Aki pedig ezt így éli meg, az téved. Az iskola ugyanis nemcsak az okulás színtere, hiszen egy-egy szünet akár a legborúsabb nap homályába is fényt varázsol. Nem hihető, ugye? Hadd mutassak be egy átlagos iskolaszezont, az én szemszögemből.

Csörög az óra. Iskola. Kelni kell. Bizonyára ilyenkor nem csak én érzem azt, hogy a kedves csörgőórát az ablakon is kidobnám. Ebben az esetben figyelmeztetném a kedves olvasót, hogy az óra az ablakot betöri, és még utána is csörög (személyes tapasztalat).
Miután felülkerekedtem az órán, és a csipás szememen is rést tudtam fakasztani, hogy lássak is valamit, elgondolkozom azon, hogy minek kell nekem iskolába menni. Ez a folyamat általában pont addig tart, míg erőt nem tudok venni azon, hogy levelezőn biztos nem kapok érettségi bizonyítványt.

Ennek okán reggelente szinte már rituálészerűen összekapok szüleimmel, hogy nekem kedvesebb az ágy, mint az iskolapad. Ezt minden reggel eljátsszuk, lassan már tízéves pályafutásom minden reggelén.
A heves beszélgetést követően elvégzem a szükséges teendőket, fogmosás, zuhanyozás, öltözködés és lelkileg felkészülök a napi tortúrára.
Olyan szempontból szerencsésnek találom magam, hogy engem a szüleim kocsival visznek a gimnáziumba, így a málha cipelése számomra mellőzésre kerül az iskolába menet. Viszont abból a szempontból rossz a fuvarozás, hogy minden reggel elsőként érek az osztályterembe, sőt azt se vonom kétségbe, hogy az iskolába is. De egye fene, legalább a jobb helyeket el tudom foglalni, és biztosítom magamnak a legjobb puskázási feltételeket. Miután a teremben megtalálom reggelente a VIP-szekciót, mindig kitelepszem a folyosóra, ahonnan bámulom a kedves iskolás pajtásaimat. Nálunk a folyosó hemzseg a fűtőtestektől, ami nagyon jó, mert télen a radiátor melegít engem, tavasszal meg én őt.
A diáktársak látványa mindig nagy örömmel fog el, hiszen arcukról le lehetne olvasni, hogy annyit szenvedhetnek, mint Szent Pál a damaszkuszi úton. Egytől egyig. Másik érv, amiért jó ilyenkor nézelődni, az a divat. Sok fiatal a kor legmenőbb stílusát magára öltve masírozik a „kivégzésükre”.

És azt is megéri megemlíteni, főleg ha férfi a kedves olvasó, hogy télen, mikor a meleg intézménybe érkeznek a tini leányzók, a vastag öltözetből lejjebb vesznek.
Az imént porondon a szomorú, de divatos tinédzserek voltak, s most következnek a „hóhéraik”, a tanárok. Azt hinné az ember — főleg ha diák —, hogy ők vidáman jönnek tanítani, sőt még én is ebben a tudatban éltem, de tévedtem. A pedagógusok számára az iskola munka. A tanulóknak pedig kötelesség. A tanárok ezért fizetséget kapnak, mi pedig érdemjegyeket.
Miután elvonult mindenki, és a tantermek is megtelnek, a csengő is megszólal. Az én szememben a csengő és az óra szinte rokonok, kivéve, ha a tanóra végét jelentik. Egy nap általában hét-nyolc órát kell végigszenvednünk, ami egészen kettőig vagy még tovább eltart. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az iskola a második otthonom. Mára már az első.
Nekem az iskolaidő lassan telik. Viszont ha a hátsó padban foglalok helyet, az a tanár szemszögéből annyira kiesik, hogy nem tűnik fel, ha álom jő a szememre. Egy esetet kivéve, ha a folyamat mellé horkolás is társul. Hátulról mindent látni, de hátra senki se lát! Tudom, sunyi vagyok, de az osztálytársak arcának látványa minden eddigi élményt felülmúl. Eddigiek során a legviccesebb az volt, amikor egy álomra szenderülő fiatalember a szundi mellé nyálat is eresztett. Nem illik ilyet csinálni, ez tény, de vicces, és ami vicces, az úgy helyes.
Legyen az álom bármilyen mély is, a kicsengőt hallva a legszebb álom is tovaszáll. Hiába beszél a tanár, a gyerekek figyelme tovább illan, és már a tanár szavára senki sem képes figyelni.
Miről is szólhat egy szünet? Elsősorban a házi másolásáról. Rendes tanuló vagyok — az osztályom géniusza —, szóval általában az enyémet koppintják. De mielőtt kétség merülne fel, hogy a szünet is a tanulás egyik formájáról szól, szeretném megnyugtatni a kedves olvasót, hogy látni mást is, amihez nem toll vagy ceruza kell, vagyis inkább remélem, hanem nyelv! Egy-egy szünetet Júlia erkélyéhez hasonlíthatnám, a bókolás színterének, De vannak mások, akik emelt szinten űzik a romantikát. Ők annyira képesek megélni a szerelmesek léthelyzetét, hogy nem zavarja őket az se, hogy a folyosó végén hallani, ahogy cuppogtatnak. Az édes pillanatokat egyedül a csengettyű hangja tudja megszakítani. Szól fülsüketítő hangján, és a diákság a helyére vonul. Egy új tanár érkezik, egy újabb hosszú tanóra. Bánatomban elmondok egy Üdvözlégyet, s mire véget ér az óra, egy egész Rózsafüzért elsuttogok. Vannak bizonyos tagok — akikre csúnyán néznek — hiszen mindent tudnak. Rájuk azért néznek furcsán, mert nem igazán értik, hogy a képességet, amelynek birtokában vannak, honnan szerezték. Ilyen képességgel rendelkezik valaki franciából, matekból, magyarból, kémiából és sorolhatnánk tovább. Meglepő, de én is rendelkezek szupererővel. Számomra ez a magyar, amely a jövőre nézve már most életcélom magába foglalója. Kriptonitom pedig a kémia és a fizika, amely között annyi különbséget látok, hogy a kémia büdösebb.
A második óra másik kedves jellemzője a gyomorkorgás. Biztosra veszem, hogy nemcsak én ismerek olyan rafinált James Bond nebulókat, akik a tanóra alatt a leglehetetlenebb körülmények közt is próbálják megenni a tízórait. Ennek sikere azonban nem mindig garantált, hiszen a tanár látásból — akár egy Poirot — rögtön kiszúrja a hamis tagokat. Én az ilyesmit nem kockáztatom, inkább végigkorgom az órát és a szünetben falatozok egy jót.
Az óra után úgy érzem magam, mint valami gyorsétteremben. A szagok arzenálja az újszerűség varázsával csiklandozza az orromat. Szerintem amennyiféle- fajta elemózsia van mindenkinél, hogy még a McDonald’s pepitáját is felülmúlja. A többi tényező pedig nagyjából azonos: szerelmesek egymáson, a padnál ücsörgő házi feladatot másolók, vagy említhetném a huncut pajtásokat, kik a tanáriból lopják a WiFit.
Van ennek az életnek is egyfajta hangulata, bár kívülről szemlélve igen érdekes lehet, de benne élve, egészen más. De egyszer minden jónak vége van, az ilyen, szinte családi pillanatokat is képes megszakítani a diákság guillotinja: a dolgozat. Ilyenkor a csengő után megjelenő tanár szeme szinte ránk vetve dervis táncot jár, mélyen éget. Akadnak olyanok, akik tanultak, akiknek a tolla szinte füstöl, és vannak a személyes kedvenceim, akik a csalás minden módszerét meghonosítva próbálnak tenni valamit. Minden elvetemült dologgal találkoztam már, a padba rakott füzetmidejét múlt és kiszámíthatóvá vált. A technika ördögeinek taktikái bármilyen téren helytállnak, ezért nem is szeretnék senkinek sem ötletet adni. Ha jól tudom napi három dolgozat a megengedett, azonban már egy is elég erős. Középszinten, ha azt nézzük egy 4-5 oldalas témazáró képes kiütni a diákot egész napra akár (személyes tapasztalat).
Most pedig vegyünk egy új jelenséget szemügyre, egy afféle kórt, ami a legtapasztaltabbakat is megfertőzi. Ez a kórokozó nem más, mint a Facebook. Sajnos ennek az alávetettje lettem én is. (Éljen Zuckerberg!) Akit megfertőzött ez a vírus, az nem menekül. Elég jó tűrő képességeim vannak, de nem bírok ellenállni. ( „Érzem, hogy rezgett. Mit csináljak? Vedd elő, gyerünk úgyse lát, nem vesz észre! Nem, szabad! Tedd meg, csak egy gombnyomás ne kéresd magad, tudom, hogy akarod!”) Mintha a sátán költözött volna belém. De a leghátsó padból szemlélve nem csak belém, hiszen a perifériás látásommal mindent látok. Még azt is, hogy a legelső padban ülő barátomnak írt a kedvese, hogy szakítani kíván. Aki pedig ezt épp nem látta, az a bőgést hallotta. Nehéz is a tiniélet, szó se róla!
Beszámolóm vége felé szeretném a testnevelésórát, a személyes kedvencemet kibontani. A szarkazmusért elnézést kérek, mert inkább utálom a testnevelést. Mikor a tornaóra közeleg, a gyomrom egy hurrikánhoz hasonlít. Nem azért, mert szellenteni kéne, hanem azért, mert ideges leszek. A fiúk többsége egy kipattintott, kigyúrt Adonisz. Egyesek hasa akár egy sakktábla. Na, hát én pont nem ilyen vagyok, inkább az ellenkezője. Az öltözőbe érkezve az izomszag mellett a dezodorok édes világa a másik kedvencem. Anya mindig akar nekem sprayt vásárolni tesire, de én ezt mindig ellenzem. Annyi fiúval kell egyszerre öltözni, hogy ha azok beillatozzák magukat, elég felemelt kezekkel végigsétálni az öltözőn, és egy drogéria választéka van máris rajtam. Eddig a pontig élvezem én a testnevelésórákat. Ezt követően megjelenik a kedves — mindig izompólóba vagyok, még télen is — tanár úr, aki akkorát füttyent a sípjába, hogy a ráncokat is kisimítja bőrömön. Sokat tűnődöm, hogy ha ilyen itt egy tesi, akkor vagy én vagyok túl puhány, vagy már tanár úr rohamlövésznek képez bennünket. A testnevelésóra alatt szoktam újévi fogadalmam felfrissíteni. Negyvenöt percnyi torna, kemény ám! De ebben is van valami jó. Ha vége, mehetek egyből enni valamelyik gyorsétterembe, s ezáltal semmit sem értem újra az újévi fogadalmammal. Nekem általában a tesi az utolsó órám ami, azt jelenti, hogy utána spuri van haza. Csak az a bökkenő, hogy hazafelé nincs fuvarom így a nehéz málhát a hátamon kell vinnem 3 km-en át. Ez a másik tortúra. Nem is csodálom, ha a diákság sérvproblémával küzd. Estére, mire hazaérek, a házi feladat varázsolja szebbé a napomat, míg végül tizenegyre le is feküdhetek.
Úgy vagyok vele, hogy elegem van már ebből az egészből. Tíz éve vagyok a pályán, és már nagyon unom. Csak teszik ránk a terheket, csak nő a követelmény. Minőségemben pesszimista ember vagyok, de próbálom a rosszban, vagyis a tanulásban megtalálni a jót, amitől a hétköznapjaim zordsága hitelét tudja veszíteni. Ha már egyszer tanköteles vagyok, akkor teljen a nap kellemesen.



Szabados Attila
Kétszer néztem a szemébe

Kétszer néztem a szemébe:

Egyszer pupilláit a méreg,
A gyűlölet marta,
még isteni szó se
Fogott rajta.
A kontaktlencse majd
Kettétört rajta,
Mikor az átkokat
Gyalázva szórta.
Szikrát szórt minden
Molekulája,
Majd lassan belesüllyed a
Fotel-homályba.
Fáradt volt, elfáradt:
Sok volt ennyi gyalázat.
Ajkain lassan fújta ki
Lila, izzó vörös
Oxigénjét,
De már ereje nem volt;
Behúzta minden fékét.
Csak füstölgött, mint
A hidegvízzel eloltott
Parázs,
S csak feküdt, mint
Egy eltaposott darázs.


Kétszer néztem a szemébe:

Másszor bőrén már
Az izzadság csillogott,
Végre lenyugodott.
Nem a béke legszebb
Temploma, de
Végre nem is a
tomboló Etna,
Pilláit lehunyta, nem sokra,
Csak épp egy pillanatra,
Körmeinek élével simította
Az arcát,
Várta, hogy a kávé kihűljön
Odaát.
Megbocsátás, vagy bűntudat,
Vagy csak egy
Méregmentes gondolat.
Lebegett, de éppen csak
Egy réteg érzés tartotta,
Mikor megcsörrent
Szíve telefonja; tudom,
Valaki fontos hívta.
Láttam, hogy már
Semmi sem
Kínozza.

Kétszer néztem a szemébe.


Öt sor semmi

Úgyse lesz elég öt sor, mit tudnék írni?
Színeket, magányt, napfényt, hálát, Holdat,
madarat, vért, szúrós kénszagot, agyagot?
Öt sor, öt perc, öt nap, öt év, ötször egypohárból inni;
s nézd csak, nem volt elég, kevés,
csak ennyi öt sor semmi.