Vörös Istvánnal és Bogival elsőnek érkezünk meg hétfő délben Tiszaörs-fürdőre, azaz nagyjából az általam ismert világ peremére. Darvadozunk kicsit a Csillag panzió érthetetlen okból farsangra dekorált termeiben, aztán szinte egyszerre befutnak a többiek.
Azzal persze már a jelentkezéskor tisztában voltam, hogy a társaságból senkit sem ismerek, az viszont, hogy rajtam kívül itt gyakorlatilag mindenki régtől jól ismeri egymást, meglepetésként ér. Tudom feszegetni a határaimat, na.
Ismeretlen szobatársam utolsó pillanatban lemondja a tábort. Ági egy háromágyasból szívesen átköltözne hozzám, de amikor ráébred, hogy egy hitvesi ágy ajtó felőli oldalát tudom felajánlani neki, visszakozik.
Nem érek rá sokat töprengeni ezen, át kell vonulni a fürdő büféjébe. A helyiség svarcban bizonyára céllövöldeként üzemel, egyik nádbevonatú falán ugyanis játékmackók tucatjai sorakoznak.
Ebéd után megnyitó, lassan tanulom a neveket. A társaság legfiatalabb tagja a maga három évével Buborék, a legfurcsább kétségkívül egy kapitális vaddisznó bőre a falon, épp a fejem felett. Buborék jól időzített vakkantásokkal szól majd bele az előadásokba, a disznó mélyen hallgat.
Este Berka Attila, Székelyhidi Zsolt és Vass Tibor segítségével — Vass Nóri szóhasználatával élve — sugdolózunk az irodalommal. Míg a verseiket, novelláikat hallgatom, érlelem magamban gondolataikat is; hogy bármit írok, mindig lehet kurtítani, hogy saját arcára formál a szerkesztő, pláne sőt az olvasó, hogy nincs mese (illetőleg pihenés), állandóan dolgozni kell. Az író pediglen néha olyan, mint a háború után tovább harcoló japán katona — Nagy Bibin szavai nagyon betalálnak. És egyáltalán, merül fel a kérdés, miért akar az ember könyvet írni, ha egyszer már réges-rég megírtak mindent előtte?
Némiképp kifacsarva, de elégedetten megyek aludni, én, a háború után is tovább harcoló japán katona-jelöltek egyike. Még sejtelmem sincs arról, hogy költészetben finoman szólva járatlan személyemre a következő napokban olyan mennyiségben zúdul majd a líra, hogy a tábor végére komolyan foglalkoztatni kezd a kérdés, létezik-e verstúladagolás. Jelentem, ha van is, semmiképp nem halálos. Ellenben határozottan élvezetes.
A keddi, azaz első műhelymunkát Vörös István vezeti, öt verses lecke formájában fogalmazza meg gondolatait arról, mikor tekinthető késznek a mű. Megtudom továbbá, hogy az írásra nincs recept (kivéve Amerikában), viszont közben az ember új vallást alapít, hogy feltétlenül el kell sajátítanunk a gondolatolvasás tudományát és tilos meghalnunk legfontosabb verseink megalkotása előtt, valamint, hogy a makulátlan mű csak közepes lehet. Olvasatomban: hibákat elkövetni nem kell félnünk jó lesz. Ja, és a verset nem értenünk kell (nyugi, az olvasó egyébként is félre fogja érteni), viszont írása közben be-be kell nyúlnunk a bugyinkba. (Még szerencse, hogy én prózában utazom.)
Kis színes: Vörös Istvánnak egy időben volt egy kedvenc hányása. Karácsonyfa alakú, felső ágán díszként fityegő cigarettacsikkel. (Ezt az irodalomhoz már nem emlékszem mi módon kapcsolódó információt csak azért merem lejegyezni, mert a szerkesztő úgyis kihúzza.)
Végül két feladatot kapunk, Lautréamont gróf híres mondása nyomán kell szürreális hasonlatot alkotnunk a szépségre, továbbá egy vers indítását kell összeboronálnunk egy másik zárásával. (Nem szívesen fedem fel stréber mivoltomat, de nem hallgathatom el; én két Vörös István verset választok.)
Miközben kint csiripelnek a verebek, bent túlerőbe kerülnek a legyek. Idegesen mocorgok, szemem sarkából a háromszög alakú fehér kendővel a nyakában üldögélő Berka Attilát figyelem, aki kísértetiesen emlékeztet Lucky Luke-ra (mínusz a kalap). Nem is zsenírozza magát mindenféle hessegetéssel, összetekert papírral hadonászással, igazi vadnyugati hős módjára, pilláit sem rezdítve várakozik mozdulatlan, aztán ökle, mint kaméleon nyelve, hirtelen lecsap. Hogy milyen találati aránnyal, azt mondjuk nem tudom. Látványnak mindenesetre impozáns.
Este megjönnek a szúnyogok is, úgy látszik a sör mégsem olyan jó rovarriasztó. Korán szobámba megyek, írni. Nagyjából három perc alatt alszom el.
Szerda délelőtt Petőcz András erős nyitással sokkol, miszerint minden díj, elismerés, siker ellenére az irodalmi pályán az utolsó pillanatig bizonytalanságban leszünk. Nincs mit tenni, ez egy ilyen szakma, időnként még a legnagyobbak műveit is visszadobják. Ezután az irodalom világába történő belépésről esik szó; látszódjék bármennyire is egyéni sportnak, az írás legalább annyira csapatjáték is. A feladat tehát adott, csapatban és egyénileg is nevet kell szerezni! És ha mindez még nem volna elég: társainkról sosem tudunk majd teljes mértékben leválni. Jobb ebbe idejekorán belenyugodni. Végül sorjáznak a feladatok: Tatjana mintájára felajánlkozunk minket elutasító szerelmünknek, illetve Bella István és Tandori Dezső után szabadon verset facsarunk. Én ezt:

Ebéd után egyéni konzultáció, kétségek közt vergődve mutatom novellámat Petőcz Andrásnak. Fölöslegesen feszültem rá a kérdésre, a tanár úr közlésre alkalmasnak találja.
Hét órától felolvasnak Petőcz és a tanítványok. Ez úgy hangzik, mint valami szentkép címe, de ennél azért jóval profánabbak az írások. Ha igazak a délelőtt hallottak, és az íróember a csapatával örökre összeköttetésben marad, akkor ilyen társakkal ezer örömmel.
Mintha meghaltam volna, úgy lepnek el a legyek.
A nap zárásaként ejtőzünk a forró vízben (persze senki sem fogyaszt alkoholt a medencében, mert az tilos). Székelyhidi Zsolt mostanság vámpíros költeményeket ír, ezek után nem csoda, hogy időnként denevér röpköd köröttünk, Adélt meg megtámadja egy vérbéka.
Az éjjeli fürdőzést váratlan kellemetlenség zavarja meg. Lopva szaglászunk, habitusa szerint gyanakszik ki-ki a mellette ázóra, vagy saját magára. Persze a magyarázat ennél egyszerűbb, egyszersmind rejtélyesebb: arról van szó, hogy lecsapott a Szag. Néhányan rezignáltan üdvözlik, a többiek menekülőre fogják.
Az utolsó napon Géczi Jánosé a szó. Azzal lelkesíti a jobbára meglett emberekből álló hallgatóságot, hogy a késői irodalmi pályakezdés nem hátrány, sőt, már szakmával rendelkező íróként a művészi megismerést, megismertetést kiválóan tudjuk kombinálni a tudomány logikai rend alapján történő leírásával. A tanár úr nem a levegőbe beszél, ő maga biológus végzettségű, komoly tudományos munkásságot a háta mögött tudó író. Ennek megfelelően antropológiáról és rózsákról is sokat tanulunk, profi módon az irodalomhoz illesztve.
Önmagunk meghatározásához az új formákon keresztül vezet az út, jegyzem föl, és hogy a teljes személyiséggé váláshoz körülbelül 1200 emberrel kell kapcsolatot kiépítenünk. Továbbá: Nem az a fontos, hogy mi igaz a saját történetünkből, hanem, hogy mit hiszünk el igaznak belőle.
Házi feladatul azt kapjuk, hogy az első napról készített naplónk egy mondatát kerekítsük ki teljes művé, illetve a Léghajó és nehezéke című Géczi-kötetről készítsünk a hallottak alapján három mondatos, mind tartalmában, mind formailag illeszkedő beszámolót.
Ebéd után aztán a japán katona fájó szívvel Sayonara-t kiált és megtér honába, akarom végezetül írni, de eszembe ötlik Géczi tanár úr intelme: A művet az olvasó fejezi be! Úgyhogy zárszó helyett álljon ehelyütt inkább egy tudományos megfigyelés: az irodalmi táborozónak kettő az ellensége, a múló idő és az ízeltlábúak.