Szabó Imola Julianna
1984-ben született Budapesten. Táncelméleti szakíróként végzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán, egy ideig a Bárka Hajónapló Műhely tagja volt. 2001-ben jelent meg Sáska-tánc című kötete. Egyik alapító tagja a Willany Leó Improvizációs Táncszínháznak. A Mesélsegítő (kortárs írók olvasnak hátrányos helyzetű gyerekeknek) program létrehozója. Az utóbbi időben tánc-és versfilmeket készít. (Legutóbbi videója Mögötted címmel itt látható: http://vimeo.com/42996301.) A Hímzőkör csoport, a Verstörténés és a PEN Club tagja.
Jelentősebb publikációk: Új Forrás, Csillagszálló, Irodalmi Jelen, Nők Lapja, Polisz, Entrée, Hamu és Gyémánt, Ellenfény, Criticai Lapok, szinhaz.hu, tancelet.hu, Le cool
SPN könyvek ajánló
Szabó Imola Julianna
Változások
Fekete karja felnyúlt magasra. Letépett pár csillagot és eldobta az ablakunk előtt. Nem számoltam. Csak néztem a zuhanó foltokat. Úgy képzeltem, hogy régi halottak. Apró csomókba gyúrva. Majd belepottyannak a meddő nők hasába és megtöltik őket. Sárga és avas reménnyel. Nem láttam, mikor csattannak neki a betonnak. A fekete karok magukra húzták a mennyet és még a plafont is. Éjszaka. Szurokmáz, és rézpor. Vasalt szélű holdvilág. A szekrény megtelt renddel. Fogasok dőltek a szövetnek, sálak bújtak át egymás lábain. Tiszta ruhák testetlen terei. Az idő. A halhatatlanság. És egy érzés, hogy csak cserébe vagyunk itt. Pont addig.
Galamb
Éhesek. Nem adok. Szürke szárnyak, akár kikopott igeidők. Nem fognám meg. Csak felfelé nézek. Siklanak, majd megállnak az ablak alatt. Mindig várnak. Rám, rád. A világ kitaszítja a sprődszínű árnyakat. Kisebb testek, esőtenyérben. Hullámzik. Harcol. Minden falat az első, és az utolsó is. Holnap már máshol. Nem alszanak. Nem ébrednek. Csak szarnak. Mintha isten nyála. A kénes betonon tejszerű képek. Alakzatok, igézetek. Arcok és karok. Maréknyi szürke. Nem simul. Hullnak a félig megrágott gondolatok. Csipegetik serényen. Jóllaknak a maradékon.
Emlék
Lassan esik szét. Markolom. Mint azt a képet, amin Apámon vékony kabát. Nehogy fázzon. Kapargatom belülről, kifelé. Hátha eszembe jut Anyám egy-egy mondata. Miszerint ekkor. De semmi. Üresedik bennem, fogy előlem. A folyosón láttam utoljára. A fehér falak megtámasztották a pizsamája csíkjait. Csoszogott, alig hatvan kiló semmi. Csak csontok és bőr alatti ragasztás. A lényeg már kirepült a reggeli szellőztetésnél. Szorongatom az árnyékát. Puha. Kicsi vagyok még. Zavartan nézem a lábaim. Felsétálunk vagy visznek? Egyedül vagy sokan? Évekig vagy perceken át? Apa háta a távolba ér. Olyan messzire már nem látok. Oda már nem látok soha többé.
Madáridő
Madarat fogott Anyám. Apró cinkét, a kert végében. Árva és girhes teste pont egy tenyérbe fért. Etetni akarta. Takargatni akartam. Tudtam, hogy túl kicsi. Én meg túl ügyetlen. Anya kifeszítette a csőrét. Szültünk. Új cinkét. Halovány tollú reményt. Egyetlen nap volt. Láttam, ahogy elfogy a hajnal sárgasága, ahogy kifoszlik a földi. Szürkült. Feküdt Anyám izzadt tenyerében. Megbánóan és éhesen. Félszegen. Nem így képzelte a repülést. A felhők alatti könnyű teret. Anyám csak fogta. Mint régen Nagyanyám kócos fejét. És a kis cinke nézte. A hatalmas és piszkosra kent magasságot. A kékes szemet. A helyet, ahonnan küldték.