…

Hiába vallás, amivel tele a padlás,

hiába a hallás, ami megismerésre hív,

most félek, mert a belső lélek

valami enigmás törekvéssel ír.

Hiába szólítom magam: láss!,

mert amit látok, most csak átokélek

egy pengéket rejthető teremben.

Az ’ergo sum’ nélkül mit sem érek,

és a ’cogito’ sem a megfelelő indukció,

hiszen vele vagy nélküle sem élek,

csak csukott szemekkel nézek

megbüntetve egy faltalan, feneketlen veremben.

Méltányos lenne az ’in itegrum restitutio’,

ha lett volna valamim kezdetben,

ha lenne méltány és ráció.

Startolnék én innen, de visszatartanak a statikus érvek,

egyszerűen félek bemenni,

mert kint rekedhetnek az értékesnek tartott évek,

pedig csak el kellene temetni

mindent, amit előítélek.

Nem is voltam még oly bent sosem, pedig

bár mondtak rosszat is, elhiszem, hogy jó dolog,

de ismeretlen árukkal teli a mérleg,

amivel bent mértél eddig,

meg is zavarnak az import hormonok,

amit ott sokáig főznek, de meddig?

Ez nekem ismeretlen idő. Nem lehet csak egy hétvége,

nem is indulok, ha csak vakáció.

Ha már nem zavar, hogy horkolok,

csakis akkor indulok szívvel utánad,

de akkor már nem hat meg a ’Tolle, lege!’,

mint Isten színe téged látlak meg végre.

Te ismeretlen bentlakó, hozzád ér a meditáció,

amiben a kint hagyott magamat látom butának,

és az eredendő új énem kiáltom ki a nagy égre,

mindenkinek szóló imákat mormolok

a dimenzióhatárt átlépve.

Hiszem, hogy nem vezetnél félre

ha mennék, de hidd el, nekem ez az út ismeretlen,

de el tudom hinni, hogy igazán csak ott szárnyalnék önfeledten,

az Univerzummal játszanék eddigmagamat túlérve.

Ha tényleg olyan a méz, megirigyelik a nehéz korok,

örülnék annak, ha oda csalnál lépre.

Mutasd hát az utat, már bennem élő ismeretlen!

Az én tudományom megbukott a beugró teszten,

az én szavamban fennakadt a torok.

A kinti kék szemem fordítsd át benti kékre,

lássam meg, mi a Terra Incognitánk, és menjünk is oda,

ahol még, mint eddigi világomban, minden kesze-kusza,

de ígérem, elfeledem mire tanított a fals ’educatio’.

Vigyél oda, te tudod hova,

a gátlásomon szabott lékre,

ahol megtudom, hogy Istened szava

számomra sem más, mint a Szó.

Ott meghallhatom a hangját,

végigjárhatom térképeddel a gangját,

ahol bár elkap a selyemlasszó,

nem akarok menekülni,

mert megvan mindennek az oka,

a felismerés legbensőbb foka,

ott temagammal, veled ülni,

nem törődve kétséggel

sokáig megélni a valaha-mát,

puha létbe beledőlni

szemünkben örök kékséggel

…

én nem eresztem böllérre

a visító mondandót,

nem folyatom vérét.

a szájba rágott falatok

ízüket vesztenék,

mintha náthás kóstolná.

a táplálékkal átadnám

áldó nyálam,

hisz csak így tudlak

kulturáltan leköpni.

„Egy, megérett a meggy.”

Egy—null.

„Ki nem harcol: nyúl!”

„Répát szedj!”

„…meg a bíró kurva anyját” — csak úgy…

Piros a még pirosabb hazainak,

a fehérnek egy sárgát, mint a húgy.

Elégedetlenkednek a hazafiak.

Egy, aki ülhetett már sitten

tubál egy könnyed szopjálmárlét

miközben fél kézzel meggyújt egy barna Sopianaet.

Most a büdös bíró a jószagú Úristen,

büntetésére szinte kész a replikavendetta:

„gyalázzák meg Ádámig a felmenőit”

— kívánnak sok hasonló finomat és nőit —,

"meg Évát is!" Tényleg, mert szedett a

piros almából egyszer,

az viszont szent színt és sérthetetlen kegyszer.

Most a kissé rusztikus barokk sporttemplomban

az állott cefrebűzt lazítja savanyú habtalan sör,

a rigmuszsoltárokból lepörög még egy fals kör,

majd vérvörös, tömjénes füstölő lobban.

Még a sípszó előtt egy örök barátságot kötök,

hogy ihassak egy akárkivel pertut vagy ötöt.

„Ön lesz…izé, te leszel, na! Italban te légy párom!”

A félidőben: egy—kettő. A végeredmény: négy—három.