Megöl a Háromfogú Sárkány.
Éreztem megöl, ha hagyom.
Vigyorgott rám a beste jószág.
Vigyorgott, fujtatott nagyon.
Éreztem megöl, ha hagyom.

A Láp fölött a messzeségben
Vörös fellegbe fúlt a táj.
„Opos vitéz, most légy okos!” —
Súgtam magamnak. — Hogyha fáj,
Győznöd kell akkor is! Muszáj!

A szörnyű állat csak vigyorgott.
Birokra keltünk. Ő, meg én.
Vörhenyes színű volt az alkony.
Kipukkant néhány véredény.
Birkóztunk vadul: ő, meg én.

Az ecsedi Láp fortyogott. Jaj,
Fröccsent, csobbant, freccsent a hab!
Húsát szaggattam. Mindhiába.
Vívtunk az izzó ég alatt;
Véres volt minden pillanat.

„Figyelj reám, te, ronda rém, mert
Kitépem szíved és fogad!
Opos vagyok, az ifju, bátor,
Nyúlánk nyírségi terminátor.
Gonosz sárkány! Add meg, magad!”

Zúgott a Láp, hogy összecsaptunk.
Ütöttem, vertem. Gyötrelem!
Buzogányom torkába nyomtam.
Lelkét ki is lehelte nyomban.
Haldoklott. Hörgött. Förtelem.

S amint elnyúlt a ronda Sárkány,
S ernyedten hullt a szárnya le,
Három fogát akkor kitörtem,
És fáradtan és elgyötörten
Néztem a bús Jövő fele,

S láttam: ezer esztendő múltán
Jön egy költő egy szép napon,
Ki azzal múlat el sok estét,
Hogy úgy kezdhesse majd a versét:
„Éreztem megöl, ha hagyom.”

Mint aki az ecsedi lápba lép,
és általérzi tűnő életét,
míg tűzokádó sárkány zúg felé
(mivel az igaz utat nem lelé),
és ront hozzá a szörnyü szörnyeteg,
ez a veszetté bőszült förgeteg;

mint aki az ecsedi lápba lép,
és nem érti tulajdon életét,
és jut eszébe számtalan okos
gondolat közt a régi jó Opos,
ki vakmerő volt, harcra kelni bátor,
s energikus, miként egy transzformátor:

úgy fogom meg, mi ihlet és mi mámor,
mi könnyü, lágy, s mi lenge, mint a lég.

Mint aki az ecsedi lápba lép.