Budapesti helyszínelőknek

szállt a levegőben egynéhány

pihés gondolat;

tetthelyemen tettelen feküdtem,

betonra tűzött a délibáb,

a fény árnyékomat kontúrba varrta,

égette,

vaksi színkarikák...

letapostok, ti Mostok!

voltam-e vagy épp leszek?

senki sem látja,

hogy a jelen beszorult a tájba,

s hogy általában véve,

az akárki vagyok.

Négysorosok

az utam vákuumfolyosó. az idő küllői közt

kipotyog a táj. ablakra száradt fény vagyok.

egyik oldalra sem tudok átjutni,

de ez nem halhatatlanság.

bálványimádók

a szekér pettyein ugrok csarnokukba.

ha múzeum, ismerős; fülkébe ragadt

képem idegen: én, a prehagyomány.

unokáim csak alám fekszenek.