Későn szólalt meg, sokáig érlelte, emésztette a szavakat. Még mielőtt az első szavát kiejtette volna, játszani kezdett vele. Meglazította, szétszedte, összenyálazta, újra összerakta. Végül kicsit ráharapott, ahogy az aranytárgyakra szokás — hogy tisztában legyen valódiságával, majd nyelve hegyével gyengéden tisztára simította, aztán gyorsan, hogy minél könnyebben lecsússzon, lenyelte. Égette a nyelőcsövét, és kissé kellemetlen teltségérzetet keltett pocakjában. Sírt és kapott egy pohár szúrós vizet — ahogy ő nevezte magában a szódát — és a megkönnyebbülést nyújtó böfögés hamar megérkezett.

„Pfuj” — ejtette ki a száján az első szót. Úgy tűnik, a gyomorsav megárthatott neki, hiszen a szájában még a ’mama’ szó hangzói bizgették az ízlelőbimbóit.

Így kezdődött. Ahogy nőtt, nődögélt, kezdte érdekelni, mi lesz a kiejtett szavakkal. Elszállnak a semmibe a levegőn át? Nekicsapódnak a falnak, és összetörnek, hangtalanul, hogy csak némi szópor maradjon utánuk? Vagy talán azoknak az embereknek a fülében landolnak az alig használt fonémák, akik figyelik és hallják az adott szavakat? Mindez magyarázatot adna a fülzsírra is, amely ezek alapján nyilván a döglött, bomlófélben lévő hangzók maradványa. Gyakran elnézte a fülpiszkáló pálcika vattáján heverő előbányászott szóhumuszt, bár teljesen ez a magyarázat se győzte meg. Serdülőkorában arra kezdett el gyanakodni, hogy a szavakban lényegében egy szexuális aktus zajlik a hangzók között, és amikor ő kiejti őket, akkor egy nagy, közös orgazmusban semmisülnek meg. Ezt tudva minden hangrögzítő eszközre undorral nézett. Ha meghallott egy hangfelvételt, máris elhúzta a száját: hisz ez pornó. Érettségire készülve kezdte sejteni, hogy mégsem ez a megoldás. A szó elszáll, az írás megmarad, tartja a mondás. A szó tehát szól és száll, repked, szaladgál, mászik, és bármit megtehet, hiszen a szó láthatatlan és talán hallhatatlan is. A szavak nem halhatnak meg! Ki tudja, hogy néznek ki, hol vannak és mit csinálnak. Néha attól félt, mozgásával pihenő, védtelen szavakat csap, nyom agyon. Felszisszent, mert szinte érezte, ahogy ropognak a kis szótestek. Aztán meggyőzte magát, hogy a szó rugalmas, és ilyen módon nem érheti károsodás. Egyre inkább bevállaltan az kezdte el érdekelni, hogy ejthetné őket foglyul, irányíthatná, formálhatná őket saját képére. Nem akarta őket bántani, azt szerette volna, ha minél tovább vannak vele. De mit tegyen? Adjon nekik csokit? Itassa meg őket habos sörrel? Úgy vélte, nem élnek azok effélével. Talán egy kis Tokaj aszóba belenyalakodnának, de akkor becsípve nehezebben kezelhetők. Látott szomorú példákat. Nagybátyja sose volt bőbeszédű, mégis egyre szófukarabbá lett. Fogához verte a szavakat. Aztán utolérte a szóhalál. Nem foglalkozott, játszott velük eleget — vonta le a következtetést. Ez a valódi ok, nem pedig a stroke, ami csak következmény. Itt már csak a híres filosz módszere segíthetne, a szóra késztető Szókratész-erő. Sajnos a bürokratikus athéni erők eltüntették, ki tudja, pontosan merre van, a szójatinktúra, pedig kevés volt, hogy visszajöjjön a szója. Iszonyatos eset volt.

Az is megesett, hogy a szavak fellázadtak. „Kezét csókolom, Kocsis néni” — akarta mondani és mégis ez szökött ki száján: „Csá, nyanya.” Az ennél is kínosabb eseteket inkább ne is említsük. Amikor sztrájkba léptek, nem voltak hajlandók előbújni rejtekükből és cserbenhagyták, úgy döntött, ez így nem mehet tovább.

Az élet szó nélkül olyan, mint a leves só nélkül, sóhajtott fel. Cselekvésre szánta magát. Az interneten szavatartó emberekkel vette fel a kapcsolatot, akik tippeket adtak, hogyan lehet szórendre kényszeríteni a szökevény kis lényeket. Ezekkel a praktikákkal felvértezve komolyabban elkezdett játszani a szavakkal. Először csak egy kis fogselymet lóbált a szája körül beszéd közben, később kerek rágógumi labdákat gurított nyelvével nekik. Egy idő után meg is lett az eredmény. Szinte szabad szemmel láthatóvá materializálódott előtte amorf kis testük. Nyújthatta, gyúrhatta, ízekre szedhette, hogy valami újat hozzon létre, valami meglepőt. Amitől az emberek jólesőn feljajdulhatnak. Azt tehetett velük, amit akart. Ha megunta ezt a fajta szórakozást, elkezdte a szórakodást, betette befőttesüvegbe, mosolygott, ahogy ugrándoztak, ügyeskedtek, hogy kijussanak az üvegből. Néha óvatosan elővett néhányat. Gyengéden simogatta, sétáltatta, figyelte a szavajárását, de némelyik rakoncátlan kihasználta a lehetőséget, szárnyra kapott és eltűnt szó nélkül, ki tudja, merre, még csak írás se maradt utána. Ha valamelyik nem mozdult többet, és úgy tűnt, hogy vége van, akkor rányomta egy tiszta papírra, vagy csatlakoztatta a számítógépére. A mumifikált, vagy jobb esetben tetszhalott szavak így váltak szöveggé, és állítottak szövegemléket. Volt ritkán, hogy meghibásodtak egyes szavak, és sehogy sem tudta működésbe hozni, használhatatlanná váltak, átlátszó korpuszuk összegabalyodva, leverten várták a szóbeliség korának a végét.

Mikor éjszaka elaludt, nem is sejtette, hogy az agyonkoptatott és a rég kiveszett szavak egyaránt köré gyűltek. Voltak színes szavak és egyszerű fekete-fehérbe öltözöttek, halott szavak és nagyon is elevenek. „Adjátok a vissza a szavaimat” — motyogta gyakran álmában. A saját szavait akarta, nem pedig a más nyálában pácoltakat. Nem sejtette, hogy a szavak cincálták a fülét, a hajában kurkásztak, vagy lecsúsztak az orrnyergén, vagy a gerincén, attól függően, hogy milyen pózban pihent, hogy végül kifáradva összegömbölyödjenek rajta vagy körülötte.

Egyszer volt, aztán elfogyott. Egyszer Volt, aztán Campus és Balaton Sound. Egyszer volt, hogy többször volt (és még kétszer). Igazából kétszázhúsz volt. Kétszázhúsz mesei fordulat, kétszázhúsz posztmodern idézet, kétszázhúsz törpe (jórészük apokrif), kétszázhúsz botlegyintés Döbrögi hájas tomporán. A kétszázhúsz fejű sárkány sajnos megfulladt, egy asztalitenisz verseny nézése közben.

Egyszer volt, hogy a mese nem tudott túljutni az első mondaton, és a szereplők a nagy várakozásban a mesélőtől kapott sorszámmal a kezükben emléklenyomattá aszalódtak egy soha ki nem adott és meg nem írt mesekönyv kétszázhuszadik lapján.

(kezdd már el azt a mesét)

Hol nem volt.

Például itt biztos nem. Meg az ágy alatt sem. A tévében is alig. Az számít, igazából hol van. Nálad van? Vagy nálad? Mindenkinél van egy darabka. A csokis sajt nevében viszont benne van, mint Miklós a zenedobozban. Természetesen Emesében is ott van, köszönjük!

Az üveghegyen is túl, amit az alkoholista zöld manók dobáltak össze az évszázadok alatt (az üvegfújóként dolgozó kétszázhúsz fejű későn lebomlóra fújta), túl a szilikát-völgyön és a flakonmezőn túl, ott ahol a kurtafarkú malac kúrt, izé, malackodott, tűrt, tiltott, támogatott, vagyis túrt és kereste a szarvasgombát, mígnem egy szarvas fejbe rúgta, önkényes patavizsgálat közben.

Pont ott tehát élt egyszer a Debrecen Plaza kaszinójában egy pikk király (a másik kettőt, a nápolyi királyt és a zsírkirályt már megették, utóbbit ínyenc módra szétkenték a másik testén, mint gulyáslevest a kenyéren). Annak volt három lánya, egyik szebb, mint a másik, de a harmadik volt a legcsúnyább. Ezt elragadta egy mohamedán vallású, orvostanhallgató hétnejű sárkány, mert fajtársának gondolta, és a nyolc volt a kedvenc száma.

Nem bánkódott a király, örült a lánya boldogságának, meg különben is a sárkány is a Grasshoppersnek drukkolt. A középső lányt odaadta egy Királyfi nevezetű játékfüggő közmunkásnak, aki azt se bánta, hogy a királylány kezével a többi részét is megkapta. A harmadik lány az petrezselymet árul a Vásárcsarnokban és tűri a görög vendégmunkások gúnyos beszólásait: „This is Párta!” Azért elégedett volt a sorsával, és ő is, mint az összes többi szereplő, boldogan élt, míg meg nem halt vagy kétszázhúsz évesen.

Utána már nem.

Hogyha tovább írtam volna, ez a mese is tovább tartott volna.