Törökülésben ülök a Tasmán ördögös puffon, a lábaim befelé fordulnak, ahogy én is magamba, de azért kinézek a szemben lévő ablakon, melynek üvegtábláin díszelegnek a csoport által festett s már kissé elmázgált hóemberek és csálé hópihék. Egy hóember fekete lábaskalpagja és egy soha le nem eső pehely szára közt látom, ahogy az ovi melletti négysávoson rohannak a kövér kamionok, hatalmas utánfutóbendőjükkel. Hasuk annyira tele van nehéz és távolról jövő árukkal, mint a mesebeli farkasé kövekkel, aki balga módon nem veszi észre rajta a császármetszés nyomait, pedig azt nem nehéz, anyáén is látszik egy függőleges repedés, amit a húgom okozott. A kamionosok néha megállnak, és megemelik jellegzetes, púpos-simléderes kalapjukat az út szélén őket váró hölgyek előtt, akik úgy csillognak, mint az edények a mosogatószer-reklámban. Aztán elkezdik egymás nyakát csókolgatni, s minden csókra jut egy elhaladó autóduda, pedig nincsenek útban senkinek, én tudom, én látom, mégis folyton tülkölnek az arra utazók.

Szeretek magányosan ülni a Tasmán ördögös puffon, s csak bámulni kifelé, bent, az oviban úgysem akarok játszani senkivel. Próbáltam játszani Lalikával, akinek hold a jele, s egy nagyon álmatag gyermek, olyan mintha maga is a Holdon járna, mintha beöltöztette volna a gondolatait űrhajósruhába, s azok ott lépkednének beszkafanderezve hatszor olyan gyorsan vagy lassan, már nem tudom. Lalika mindig legózik, felépítette legóból Naconxipánt, furcsa házakkal, amikhez nem is vezet út, nagy tornyokkal, amik színesek, s nem dőlnek el, pedig el kéne nekik. Egyszer játszottam vele, de a legóemberek nem is emberek módjára viselkedtek, a legóautóknak nem volt szükséges megállniuk tankolni, a legókrokodil pedig nem bántott senkit, békésen megelégedett a vizet jelképező kék elemek szürcsölésével. Lalikával azért sem szeretek játszani, mert mindig diós kiflit eszik, s emiatt folyton porcukros a szája, ami engem zavar, s hiába szólok neki, hogy Lalika, töröld meg a szádat, ő csak beszél tovább Naconxipánról, s a porcukor legfeljebb a szavai keltette légáramlat következtében hull alá a legóvilágra, akár a hó.

Van két fiú, akikkel szerettem volna játszani, de sajnos nem vettek be, mert én még nem ismerem a számokat, ők pedig folyton számháborúznak. Ha az udvaron vagyunk, akkor a mászókák mögé rejtőznek, a csúszda ívébe lapulnak bele, vagy sáncokat ásnak a homokozóban, jobban mondva nem ők ássák, hanem megásatják a kiscsoportosokkal, akik lelkesen töltik be a közlegényi szerepet, s látszólag szeretik, ha parancsolgatnak nekik. A két fiú bent is mindig számháborúzik. A ruhákat próbáló lányokat kizavarják a paraván mögül, aztán egyikük berendezkedik ott, míg a másik általában a műanyag házikó ablakán kémlel ki mesterlövész-szemmel. Izgalmasnak néz ki a játékuk, de talán mégis jó, hogy nem tartozom közéjük, ugyanis a csoportban nem elég, hogy senki nem tudja a nevüket, de még a jelüket sem, az állandó kurta, harcias kiáltásaik miatt mindenki csak tizenkilenc-harminckilencnek és tizenkilenc-tizennégynek hívja őket.

Tomi kicsit olyan, mint én. Ő is csak ül az egyik sarokban egyedül, de ő nem az ablakon néz ki, amelyiken az egyik hóember répaorra kissé lefelé hajlik, mintha bánatos lenne vagy náthás, s az orrban lévő gonosz váladék húzná a föld felé, hanem olvas. Tomi, mióta tud, azóta a Harry Pottert olvassa, s a hiszékenyeket, akik főleg a kétcopfos és hullámcsatos lányok, a könyvből tanult varázsigékkel ijesztgeti. Nem lehet vele beszélgetni, hiába hasonlítunk magányunkban, mert ő fennhéjazva szól és gondolkodik és úgyis él, s mindezt azért, mert ő már ismer minden betűt, minden karaktert, ami a többieknek titkos krikszkraksz és ámító ákombákom. Tomi ráadásul nem szófogadó, felhő a jele, de ő mindig pingál bele egy villámot is, s hiába szól rá az óvónéni, hogy erről szokjon le, ő makacsul, akár egy teherhordó szamár, ragaszkodik a módosított jelhez.

Amikor a magányt elkeserítőnek éreztem, s még nem találtam meg a Tasmán ördögös puffon a helyem, akkor próbáltam a lányokkal is játszani, de a barbie-k lába a térdnél nem hajlott, s ez annyira kiábrándított, hogy azt már észre se vettem, hogy a babák ruhái messze nem oly flitteresek és ragyogóak, mint az ovi melletti út szélén türelmesen várakozó nénik holmijai. Az óvónéni sem foglalkozik velem sose, mert mindig az asztala fölé görnyedve ír, vagy kiegyenesedve és a tollát rágva gondolkozik. Folyton keresztrejtvényt fejt, olyan sokat, hogy azt egy nagypapa is megirigyelhetné, így számára a világ nem más, mint: univerzum, vízszintes vagy függőleges, öt betű.

Apa szerint ha ennyit ülök búsan, melankolikusan, akkor költővé fogok válni, de én mondtam neki, hogy nem szeretnék az lenni, mert a költők hamar meghalnak, s azt se akarom, hogy az ünnepségeken az én verseimet szavalják, olyan kényelmetlen érzés lenne.

Nem tudom, mi leszek, ha megnövök, de egyelőre jólesik csak ülni a Tasmán ördögös puffomon, nézni az elsuhanó kamionokat, ahogy betegen köhögnek a benzingőzben, és a csillogó ruhájú néniket, akik kesztyűben cigarettáznak.

csodakorban roppant bronz lant:

holnap-hosszan cossante lobbant

jóban-rosszban roppant bronz lant:

holnap-hosszan cossante lobbant

jóban-rosszban roppant bronz lant:

szombat-hosszan cossante lobbant

rosszabb korban roppant bronz lant:

pontban szombat cossante lobbant

sorban kórban roppan bronz lant:

foggal koccant cossante lobbant

kórban rozzant szótlan torz lant:

kókadt nyomba cossante loccsant

kórba koppant rozzant torz hant:

roppant hosszan cossante bosszant