Ezt még Sárkány nannyó mesélte, amikor egészen kicsike voltam, a tó alján hideg volt és sötét, mélyre, a hínárok alá vackoltunk, be a homokba, és vártuk, hogy a tó fölött kitisztuljon az ég, elálljon az eső és kisüssön a nap.
Nannyó mindig a sárkányok nemzetségéről szőtte olyankor a szót, vissza tudott menni az időben egészen az ecsedi sárkányok idejéig, sok évszázaddal korábbra, amikor még nem itt éltünk, ezen az unalmas tófenéken, hanem egy gyönyörű mocsárban, Magyarországon, az ecsedi-láp közepén… Innen eredt a nevünk is: családunkat Ecsedi Sárkánynak hívják évszázadok óta. Legjobban azt szerettem, amikor nannyó a lápról mesélt, az ecsedi-lápról, ahonnan a családunk származtatja magát, s amely valamikor, amikor én még egy halvány gondolat sem voltam — de nem volt az még Sárkány apu és anyu, de még nannyó sem –, érintetlen, mocsaras vidék volt. Mozgalmas, gazdag élet folyt rajta mégis, s hogy hogy nem, még várat is építtettek a láp egy szigetére a Báthory család elei, akik ugyanolyan híresek voltak, mint a mi őseink. E várnak a védelmére mesterséges gátakat építettek, s az egész vidéket vízzel borították.
A Kraszna árvizei rövid idő alatt teljessé tették az elmocsarasodást. A buja vegetációt a vízkedvelő kolokán, sulyom, békatutaj, békaszőlő uralta, de termett ott érdes tócsagaz, vízitök és tavirózsa is. Zsombékosait sás, káka, nád és gyékény tarkította, a réteken boglárka, kosbor, nőszirom virított. Fa is volt elég, fehér és szürke fűz, rekettye, éger tenyészett. Gyíkok, siklók, békák, mindenféle halak, sügér, kárász, compó nyüzsögtek a vizekben, a réti csík a szegény emberek eledeleként, a lápi póc a disznók táplálékául szolgált. Vízimadarak, kacsák, libák, gázlómadarak kedvenc helye volt a vidék, énekesmadarak tömegei, fülemülék, bíbicek, nádi poszáták verték fel a csendet. Volt mire vadásznia a sakáloknak, farkasoknak, rókáknak, menyéteknek és más ragadozóknak.
Különös és veszélyes vidék volt nagyon, aki nem ismerte a járást, könnyen a mocsárban lelte halálát. Akkoriban kerültek oda családunk ősei is, hogy honnan, senki, még nannyó sem emlékszik rá. A mocsár olyan mély volt, hogy százöles kötéllel sem érték el az alját, s egyesek tudni vélték, hogy feneketlen, mások szerint meg átjárás van belőle a Föld másik felére, csak mi, a sárkányok tömtük el a nyílást azokkal a csontokkal, amelyeket meghagytunk az általunk elpusztított emberekből. De ez nem igaz, csak hát az emberek a mai napig babonásak, minden szamárságot elhisznek, pedig hát a mi fajtánk a valóságban növényevő, és csak az emberek ostoba meséiben táplálkozik zsenge emberhússal. Az igazság az, mondta nannyó gyakorta, hogy semmiféle rokonságban nem vagyunk sem a ma élő nílusi krokodilussal, mely legfeljebb satnya utánzata lehet a lápi sárkánynak, sem egyéb ilyen fajzatoknak, amelyekről — az a hír járja — ma is szívesen beszélnek az öregek Nagyecsed környékén, s egyesek, a kocsma pultját támasztva beszélgetés közben, meg is esküsznek, hogy ma is élnek ilyen rémségek a mocsárban. Nannyó erre csak nagyvonalúan legyint, s azt mondja, ezeknek már mocsaruk sem maradt, olyan szegények, azért jár folyton a szájuk. Az tény, hogy nem mert hajdanában arrafelé bolyongani senki idegen, csak vezetéssel, hiszen elég volt egy rossz lépés, és már süllyedt is az ember bele az ingoványba. Tudvalevő az is, hogy ahol egy sárkány van, ott többnek is lennie kell. Hogy Ecseden hány volt, azt ugyan senki meg nem számlálhatta, mert a kegyetlen fegyveres vitézektől, de még inkább a napfényben csillogó, hosszú pengéjű kardjuktól a jámbor sárkányok igen-igen féltek, előjönni csak késő éjszaka mertek. Aki tehát azt hiszi, hogy az a bizonyos Opos vitéz, akiről arrafelé még ma is beszélnek, annak idején egy sárkányt elpusztított, téved: Opos bizony tízesével öldöste a sárkányokat, s nemhogy a címerébe jutott három sárkányfog a Báthoryaknak, de bizony a kastély nagyszalonját is sárkánybőrrel borították. Ebből aztán hagyomány lett, s amikor már majdnem teljesen kipusztították a fajtánkat, és nem volt kiről lenyúzni a bőrt, a padlózatot sárkánybőrre emlékeztető kőlapokkal rakták ki. Fura ízlés, mondhatom! De az utolsó sárkányról nem lehet csak ilyen kutyafuttában szólni, mondogatta nannyó, és olyankor mindig felragyogott a tekintete. Nagy, erős, délceg sárkány volt ez az ősünk, hosszú, érdes bőrű, recés nyakkal, aki ott éldegélt a mocsárban azután is, hogy Opos kiszaladt ebből a nyomorúságos árnyékvilágból, mindent maga után hagyva, a mondáktól a három sárkányfogig mindent. Mert az sajnos igaz, hogy ősapánk három fogát kiverte a buzogányával. Így lett legendája az ott lakóknak, sárkányfoga meg a Báthoryaknak. Melyikük járt jobban, nem tudom. Az ősöm pedig, Ecsedi Sárkány, egyedül maradván búnak eresztette a fejét, hiszen se feleség, se gyerek, se szomszéd, Opos sem riogatta többet, nagyon elunta magát Ecseden.
Egyszer aztán eltűnt, hiába kutatták, keresték — állítólag már állatkerti férőhelyet is kerítettek neki —, sehol nem lelték, eltűnt onnan, mint akit a föld elnyelt. Lassan-lassan feledésbe is merült volna, hiszen sem királykisasszonyt, sem másféle, egyszerűbb leányzót vagy gyermeket nem lehetett már ijesztgetni vele. Mindenféle mendemondák keringtek azért, hogy például nílusi rokonaihoz költözött — ezt nannyó mindig felháborodva emlegette —, vagy kivándorolt Amerikába, az Amazonász vidékére, vagy csak álcázza magát, de él és virul. Ez akkortájt volt — jegyezte meg nannyó —, amikor Károlyi Tibor gróf társulatot hozott létre a láp lecsapolására. Egy lápotjáró pákász látta utoljára, rá is lőtt a piros tarajúra. Nem tudom, említettem-e már, hogy a mi sárkányainknak általában piros taréj díszíti a nyakát, farkasfoghoz hasonló, erről lehetett az ecsedi sárkányokat megismerni leginkább. Na, azóta arrafelé senki nem találkozott sárkánnyal. Nem is találkozhatott, mert ősünk átköltözött boldogabb vidékre, ahogy ez arrafelé történni szokott: valakinek mindig mennie kell. Itt élünk azóta is, Inverness városától 16 kilométerre, Skóciában, a Loch Ness tavában. Az ecsediek utoljára 1993 júniusának 17-ik napján hallhattak felőlünk, amikor még a rádió is bemondta a nagy szenzációt, hogy egy bizonyos Edna MacInnes és udvarlója, David Mackay, mindketten Ivernessbe valók, látták a szörnyet. Ez lettem volna én, mondta nannyó, s vidáman kacarászott hozzá.
Az is lehet persze, hogy nem is nannyót látták, hanem valamilyen korhadt fenyőfát, mert szép, piros tarajáról nem tettek említést. De hát mit mondjak, mára már a sárkányokról szóló történetek is megkoptak, ahogyan az emberek fantáziája is...